A rejtélyes kincs

Előszó

Részlet a könyvből:
Arcát cirógatta a szeptember reggeli fény. A nap bőségesen ontotta sugarait a pálmák és ciprusok között fekvő városra meg a kéken csillogó öbölre. Az ősz rőt színe ömlött el a távolban hallgató hegyeken, melyek szinte bilincsbe verték a kék vizet, csak szűk átjárót hagyva neki a mozdulatlan, élettelennek látszó, végtelen tenger felé. Lent a kikötőben lustán ringatóztak a bárkák; egy hajó füstölögve készülődött útra. Zarko kíváncsian nézett a Karatocra, a móló előtt a vízből kiemelkedő sötét sziklára. Mint mindig, most is sirályok: gubbasztottak rajta, egymással csevegve. Időnként egyik-másik - 'hogy 'kinyújtóztassa szürke szárnyait - nagy ívet írt le a víz fölött, lomhán ellebbenve a kikötő és a sziklás part mellett. Larko szerette ezeket a magányos, hallgatag madarakat. A város azonban pezsgett a reggeli élénkségtől. Csillogott, hangoskodott, ellenállhatatlan volt, és Zarko egészen feléje fordult. Aztán elindult az iskolába.
A szűk, köves utcán hamarosan felkaptatott a kikövezett térre. Majdnem elkiáltotta magát, amikor rápillantott a toronyórára: a mutatók fél kilencet jeleztek. Lehetséges? - gondolta megszeppenve. Hisz akkor a tanítás már rég megkezdődött? De megnyugodott, amikor látta, hogy Petronije bácsi, a városi órás is épp most törtet a lépcsőkön fel a toronyba. Az öreg bosszúsan dünnyögött a szakállába, mintha fenyegetne valakit, majd reszkető kézzel előkotorta zsebéből a kulcsokat, (hogy minél előbb odajusson ahhoz az átkozott masinához. A gyerek most megértette, hogy valami baj van az órával. A járókelők tréfálkozva kiáltoztak fel az öreghez: - Ejnye, Petronije, már megint rossz a masinád? Úgy látszik, jobban megkented, mint kellett volna... Vissza