A régi Magyarország jókedve I-II.

Előszó

A csendes és a jóizű humor a magyar néplélektől elválaszthatatlan. Vele születik ez, s vele marad jó és balsorsában. A paraszti szegénységben csak ugy megtaláljuk, mint az uri renden. Nemzeti kincsünk ez, melyből minden magyar nyelven szóló ember örökölt valamit, ki többet, ki kevesebbet. A mi népünk szokása, hogy a szónak sóval és borssal adja meg a módját, mert szerinte ez az élet igazi füszerszáma, csak ezzel vigadhat akkor is, mikor igazában sir; ezzel gondolhat a derűre akkor is, mikor sötétség borul rája.
Balítélet alá senki ne vegye, ha állítjuk, hogy a magyar humor olyan nemzeti sajátosságunk, olyan eredeti vonásunk, melyet hasonló formában semmiféle népnél meg nem találunk. A magyar igazában a sziv embere. A sziv érzéseinek a hullámzása teremti benne azt az érzületet, amit a sirva vigad a magyar és a borura derű mondások oly találóan kifejeznek. S mi az igazi magyar humor, ha nem ez? Kedvre perdül, nevet a lelke és sir a szive egyszerre. Mintha csak zuhogó esőben a napsugár járna boszorkánytáncot a szivárványos égen.
A magyar a humorra való hajlandóságot őseitől móringlotta. Ki nem tudná, milyen fortélyos a népünk, mennyi hamis praktikát forgat a fejében? Bizony nem mondunk ujat, ha állítjuk, hogy ő kigyelme szereti a tréfát s folyton azon incselkedik, mi okot vethessen a szomszédjához a maga megneveltetésére. Vissza