A régi jó táblabirák

Előszó

Valami előszóféle

Hajh boldog idők! Hajh szép fiatalságunk évei!
Mikor ifjak voltunk, úgy szégyenlettük fiatalságunkat, úgy óhajtottuk, hogy bár csak már vének volnánk, bár megérnők a bölcsesség éveit, ne hínának bennünket gyermekeknek többé; és ime eljött az öregség, őszülő hajával, keserű tapasztalásaival, időjós bajokkal minden tagjaiban; itt is fáj, ott is fáj, semmi izecskénk sem szolgál bennünket úgy, mint azelőtt; megárt a harag, megárt a mulatság, vesződünk a hypochondriával, ezzel a kellemetlen prókátorral, kit a halál küldött a nyakunkra, hogy egy gonosz tartozást szüntelen sürgessen rajtunk. Ilyenkor azután felsóhajtunk: hajh boldog elmult idők, hajh szép fiatalságunk évek!
Csak még egyszer gyermekek lehetnénk. Pedig eljön az is: a vénség gyermekkora. Mindennap egy nótát felejtünk, s utoljára minket is elfelejtenek nótáinkkal együtt.
Lehet annak tiz esztendeje, hogy egy ismerős pesti vendéglőben volt egy nagy kerek asztal, mely régi törzsvendégek számára volt lefoglalva. Ott ültek delenként a főváros ismerős táblabírái, ifjabb és vénebb szónokok, tisztviselők, vén poéták, tudósok: nyájas, jó, derült arczok, kiknek még haragjokban is több szeretet volt, mint más emberek nyájasságában, kiknek vitatkozásait hallgatni gyönyörűség volt és tanulság, s kik ott naponként úgy jöttek össze, mint egy család tagjai s ha egyik elmaradt egy nap, az után valamennyi kérdezősködött, sajnálkoztak rajta, ha baja volt, s ellátták százféle tanácscsal, hogy bajától szabaduljon.
Nekem is szorítottak egy kis helyet ennél a kerek asztalnál; akko még fiatal legény voltam, s attól fogva mindig híve maradtam a kerek asztalnak. Vissza