A régi Hortobágy

Előszó

A régi Hortobágy
Első és máig legnagyobb kiterjedésű nemzeti parkunk, a Hortobágy puszta, mintegy 150 éve áll a magyar és nemzetközi érdeklődés homlokterében. Felfedezése egybeesik a nemzeti ébredés romantikus korszakával, a kibontakozó nemzeti eszmék és ideák reformkori elterjedésével. Hortobágy - kimondva ezt a szót, olvasott, látott és átélt emlékek sokasága elevenedik meg képzeletünkben. Neve hallatára eszünkbe jut egy földrajzi táj, amelyet úgy említenek, mint hazánk legszélsőségesebb éghajlatú vidékét. R. Townson és más angol utazók úgy emlegetik, mint egy ázsiai pusztát, ahol a perzselő, száraz nyarat a legkegyetlenebb tél váltja fel, amit hajdan a csordákba verődött, éhes farkasok üvöltése tett még félelmetesebbé. Való igaz, hogy hazánk egész területén itt a legmagasabb a napfényes órák száma, de itt hull a legkevesebb évi csapadék. Más, romantikus útleírások a puszta szépségeit úgy ecsetelik, mint a hajdani nomád világ egyetlen maradványát. Békésen legelő nyájakat, távoli falvak hallani vélt harangszavával összecsengő kolompok hangját, és az égbe emelt, fordított világot, a délibáb tüneményét emlegetik. S ez a kép is igaz, mert itt látható egyedül és legszebben a természet e ritka fényjelensége. Annyi író, költő, festő képzeletvilágának megihletője, amiért ma is minden turista szívesen vállalkozik a pusztai kirándulásra.
A Hortobágy első felfedezői mintegy beleérezték a tájba a kor levegőjét: vagyis, a végtelen puszta jelentette egyik oldalon a társadalmon kívüliséget, az elvadult állapotokat és elvadult erkölcsöket. Ilyen értelemben a puszta lett a vad ösztönök féktelen tobzódásának a tere. „Műveletlen föld csak gazt terem " íija Berzsenyi. A másik oldalon a puszta a korlátlan szabadság jelképe lett, ahol az emberi vágyakat nem kötötték gúzsba a civilizáció törvényei, ahol az embernek csak a természet hatalmával kellett szembenéznie. Szembenállásuk nem reménytelen, mert a természet Vissza