A "régi" avantgarde - 8 szentendrei művész

Előszó

Meddő lenne az a kísérlet, hogy a progresszív magyar művészet újabb és újabb állomásait pusztán egy önfejlődés eredményeiként vizsgáljuk. E kiállítás művészei valamennyien az egyetemes modern művészet szellemi áramlataiból merítenek, miközben az, amit teremtettek, sajátosan közép-európai és magyar válasz a 20. század nagy kérdéseire. Vajda Lajos Párizsban készített, drámai hatású fotókollázsai éppen úgy egy közép-európai művész szenvedélyes válaszai a kor pokoli kihívásaira, mint ahogy Korniss Dezső utolsó korszakának hard edge-kompozíciói is sajátos tartalommal telítik az egyetemes művészet 60-as évekbeli geometrikus-strukturális jelrendszerét. Az egyetemes érvényesség éppen a regionális hitelességen alapul: azon tehát, miképpen tudja megragadni a művész a "hely" és a "kor" nagy kérdéseit az egyetemes kultúra alapkérdéseivel összefüggésben.
Barcsay Jenő és Korniss Dezső itt szereplő művei mindenekelőtt a geometrikus absztrakció több évtizedes, mindig más jelentéskontextusban értelmezhető nagy áramához kapcsolódnak. Míg Barcsay az érzéki kép egyedi, egyszeri, élményszerű és érzelmi telítettségű megformálására vállalkozik, addig Korniss maximálisan intellektualizálja a képet. Barcsaynál a súlyos, pasztózusan felvitt, hallatlanul érzékeny megmunkált festékfelületek a kép testiségét hangsúlyozzák. A konstrukció olyan szellemi építmény, mely az érzéki valóság tárgyias-szemléletes szférájában ölt testet. A képnek valóságos teste van, ám ez az érzéki-anyag test egy intellektuális rend, egy elvont harmónia evilági megtestesülése. Vissza