Előszó
A német idealizmus recepciójának története a filozófiatörténet-írás egyik legérdekesebb metaelméleti fejezete. Szinte hihetetlen, hogy e sokat elemzett, alig kétszáz évvel ezelőtti korszak...
Tovább
Előszó
A német idealizmus recepciójának története a filozófiatörténet-írás egyik legérdekesebb metaelméleti fejezete. Szinte hihetetlen, hogy e sokat elemzett, alig kétszáz évvel ezelőtti korszak értelmezése milyen torzuláson ment keresztül. A kutatók nagy része arra hajlik, hogy ez főleg Hegelnek az 1820- as években Berlinben tartott filozófiatörténeti előadásaira vezethető vissza.
De ha közelebbről megnézzük Hegel elemzéseit, akkor azt látjuk, hogy Hegel maga is a kánonképzésre támaszkodott: eszerint az 1781 és 1806 közötti huszonöt évben (lényegében ez jelöli ki a „legújabb német filozófia" történetét) Hegelen kívül három „nagy gondolkodó" lépett fel: Kant, Fichte és Schelling. Ez a három személyiség strukturálja Hegel áttekintését is: „A kanti, fichtei, schellingi filozófia. Ezekben a filozófiákban a forradalom (amelyhez a szellem az utóbbi időben Németországban előrehaladt) a gondolat formájában van letéve és kimondva. És aztán az „Eredmény" címszó alatt Hegel saját (nagyrészt az Enciklopédiában kifejtett) filozófiája is felbukkan:
„A filozófia végső célja és érdeke, hogy a gondolatot, a fogaimat kibékítse a valósággal. A filozófia az igazi teodícea, amely a művészettel és a vallással, valamint ezek érzékeléseivel szemben a szellem kibékülését képviseli, mégpedig annak a szellemnek a kibékülését, amely a maga szabadságában és valóságának gazdagságában ragadta meg önmagát."
Ezt a kanonizált képet már maga Hegel is leegyszerűsítőnek és elnagyoltnak tartotta, így aztán bevezet néhány korrekciót. Egyrészt Kant mellett, sőt őt megelőzve elemzi Jacobi filozófiáját, másrészt a „fichtei filozófiával összefüggő koncepciók" címszava alatt néhány, abban az időben már „kisebb szerzőnek" tartott gondolkodóról is beszél. Hegel filozófiatörténeti elemzése persze olyan konstrukciós gondolat, amely az Enciklopédia 574. paragrafusából származik:
„A filozófiának ez a fogalma az önmagát gondoló eszme, az önmagát tudó igazság, a logikai, abban a jelentésben, hogy ez konkrét tartalmában mint valóságában igazolt általánosság."
Vissza