A quattrocento szobrászata

Előszó

Reneszánsznak, újjászületésnek nevezik évszázadok óta a művészet fejlődésében az 1400-as évekkel (quattrocento) bekövetkezett fordulatot. Az antik művészet újjászületésének. Ha ezen azt értjük, hogy az újkor hajnalának a valóság felé forduló embere az ókor hasonló felfogású művészetében keresett példaképet az őt körülvevő világ művészi ábrázolásához, akkor ma sincs okunk, hogy ezt az elnevezést helytelennek tartsuk. Talán a képzőművészet egyik ágára sem olyan találó ez a szó, mint éppen a szobrászatra. A quattrocento építészetének formáit közvetlenül befolyásolták a kornak az ókorétól eltérő életviszonyai. Festészete az ókorban nem ismert új problémák megoldásának jegyében indult fejlődésnek. Szobrászata azonban a valóság ábrázolásában az antik tökéletesség újjáteremtését tűzte ki céljául, s legnagyobb dicsőségének tartotta, hogy ezt elérte. Vasari a reneszánsz művészetének első, közel egykorú történetírója így méltatja Donatellót, a quattrocento legkiválóbb szobrászatát: "Műveit bájosság, rajz és jóság dolgában olyan kíválóak voltak, hogy mindenki véleménye szerint jobban megközelítették a görögök és rómaiak kitűnő munkáit, mint bárki másé, aki valaha alkotott."
A középkor szobrászata az építészet szolgálatában állt. A román stíluskorszakban éledt fel a plasztikus ornamentikából a dombormű, a gótikában pedig, főleg a kapubélletek pillérein, megjelent a fal síkjából teljesen kiszabadult szobor. Vissza