A puszta balladája

Fülszöveg

Petőfi lelke ihlette meg Szalay Lászlót, az ő szépséges sorai csendülnek visszhangként ebben a hatalmas, magyar áhítattal telitelt pusztai Balladában. A könyv tiz fejezetének elüljáró leirása a magyar puszta minden kincsét megcsillogtatja, hogy aztán idillikus és izgalmas történetek keretében az ősi nomádélet ázsiai szépségeit is megmutassa a mult század első felének romantikus pásztorvilágában, amikor a puszta még nem volt felosztva. E hatalmas terület egyetlen legelő volt, amelynek gyérbenépesitői a télen-nyáron szabadban élő pásztorok, lovasbetyárok s az ezeket hajkurászó pandúrok voltak. Csak itt-ott fehérlett napijárásos távolságok ködén át egy-egy városka tornya, ahol a fejletlen ipar és kereskedelem bontogatta szárnyait s a hatóságok lobogtatták a haladás keservesen füstölgő fáklyáját. Mert megrendszabályozni a nomád pásztori vadékot nehezen lehetett. Nem fogott rajta sem a szép szó, sem a statárium, amig lába alatt érezte a pusztai legelőt, amig maga alatt tudta szilaj paripáját, amely gyorsabb volt, mint a törvény keze...
Ennek a zabolátlan, folytonosan ide-oda vándorló népnek erkölcseit, Íratlan törvényeit, romantikáját, szerelmét, kalandozását örökiti meg mesteri tollal ebben a talán legszebb könyvében az Alföld szerelmes rajongója: leírásaiban távlat, jeleneteiben élet, alakjaiban erő és szenvedély lüktet. Vissza