Fülszöveg
A háború után kibontakozó neorealizmus volt az utolsó, hagyományos értelemben vett „társadalomkritikus" irányzat. Ennek létjogosultságát a jóléti nyugati társadalmak kialakulása szüntette meg az ötvenes évek második felében. Kialakult a modern filmművészeti áramlat a ma már klasszikusoknak számító alkotóival (Antonioni, Fellini, az Új hullám rendezői stb.) A konszolidálódás, sőt konjunktúra idején a társadalom kritikai ábrázolása már csak más síkon történhetett. Az új modell szerinti ábrázolás „emberközpontúvá" vált. A belső világ elszegényedése, az önmeghatározás hiánya stb. került az érdeklődés középpontjába azzal a társadalmi környezettel együtt, amely ezeket a torzulásokat kiváltotta. Ezekben a művekben, vagy a velük párhuzamosan megjelenő alkotásokban (Pasolini, Bergman stb.) valamilyen szinten érintett az emberi és intézményi bomlás témája is.
Az ún. posztmodern - mint laza áramlat - központi témájává éppen ez az emberi és intézményi bomlás vált, nagyon sokszor igen...
Tovább
Fülszöveg
A háború után kibontakozó neorealizmus volt az utolsó, hagyományos értelemben vett „társadalomkritikus" irányzat. Ennek létjogosultságát a jóléti nyugati társadalmak kialakulása szüntette meg az ötvenes évek második felében. Kialakult a modern filmművészeti áramlat a ma már klasszikusoknak számító alkotóival (Antonioni, Fellini, az Új hullám rendezői stb.) A konszolidálódás, sőt konjunktúra idején a társadalom kritikai ábrázolása már csak más síkon történhetett. Az új modell szerinti ábrázolás „emberközpontúvá" vált. A belső világ elszegényedése, az önmeghatározás hiánya stb. került az érdeklődés középpontjába azzal a társadalmi környezettel együtt, amely ezeket a torzulásokat kiváltotta. Ezekben a művekben, vagy a velük párhuzamosan megjelenő alkotásokban (Pasolini, Bergman stb.) valamilyen szinten érintett az emberi és intézményi bomlás témája is.
Az ún. posztmodern - mint laza áramlat - központi témájává éppen ez az emberi és intézményi bomlás vált, nagyon sokszor igen szélsőséges megfogalmazásban. Ehhez segített a filmművészeti ábrázolás átalakulása is, amelyben nem csekély szerepet játszott a szexuális forradalom, a szélsőséges események közvetlen megjelenítésének a lehetősége. A filmkészítők zsigeri hatást kívántak gyakorolni, hogy pótolják az esztétikai elszegényedéssel járó élménycsökkenést. Ez nemegyszer a hagyományos szerkezet teljes széteséséhez vezetett. A hatás a teljes tagadás irányába érvényesült: a kiábrándultság, a céltalanság, a torzultság stb. váltak az uralkodó jellemzőekké.
Ez nem jelenti azt, hogy a posztmodern film kizárólagosságra tett volna szert a filmművészetben, de a modern után az egyetlen olyan, valamelyest körülhatárolható irányzatként jelölhető meg, amelynek hatása minden valamirevaló (akár áramlaton kívüli) műre rányomta a bélyegét. Eközben nagy mértékben módosult a filmművészet jelentésrendszere sokszor olyan fokig, hogy meglehetősen nagy problémát okozott a filmek érthetősége.
A posztmodern film tanulmány - filmtörténeti módszertani megközelítéssel - erről az új, egyelőre a filmművészet legutolsó jelentős áramlatáról ad képet, a filmművészet azon változásairól, amelyek a mai filmet megteremtették, vagy legalábbis jelentősen befolyásolták.
Vissza