A posztmodern és Oroszország

Előszó

1991-ben, amikor a szovjet kommunizmus kilehelte lelkét, az újszülött posztszovjet irodalom azon nyomban felvette a keresztséget egy új „izmus" keresztelőmedencéjében. 1991 tavaszán az Irodalmi Intézetben nagy konferenciát rendeztek a posztmodernizmusról, minekutána ez az „izmus" szinte azonnal megkezdte diadalmas menetelését az országban: mindent, amin csak felfedezni vélték a posztmodern pecsétjét, szükségesnek és érdekesnek nyilvánítottak, s minden mást gondolkodás nélkül elsüllyesztettek az archívumban. Vjacseszlav Kuricin már 1992 elején megjegyezte a Novij Mir-ben, hogy a posztmodern az egyetlen eleven jelenség az irodalmi folyamatban. És bár a kommunizmus távozása és a posztmodern eljövetele Oroszországban véletlenül egybeesett, kezdettől fogva észlelni lehetett közöttük az „ellentétek hasonlóságát", valamiféle folytonosságot a társadalmi tudat birtokbavételének módjaiban. Mark Lipoveckij hangsúlyozza az orosz posztmodern igényeinek globalitását, azaz hogy valamiféle eszmei-esztétikai uralomra törekszik: „Hiszen a posztmodernizmus célja nem az, hogy egy legyen az irányzatok közül a pluralizmus virágzó mezején - uralkodni akar az egész kultúra fölött." S jóllehet a posztmodern pátosza tudvalévően éppen a teljes pluralizmusban rejlik - a kisebbségek diktátumában, a másság elismerésében -, maga a posztmodernizmus úgy lép fel, mint e sokféleséget törvényesítő, mindent átfogó rendszer. Vissza