A pokol

Előszó

Ha Dantéra hallgatok, soha sem kezdtem volna a Divina Commedia fordításába.Ő, a nyelvnek valamennyi nemzet és időkor irói közt legnagyobb mester, igy irt Lakomá-jában: »Tudja meg mindenki, hogy a muzsák kötelékével összefüzött egyetlen művet sem lehet a maga nyelvéből másra lefordítani a nélkül, hogy édességét s hangzatosságát el ne veszítse.« (Il Convito, I. 7.)
Magamnak is elég alkalmam volt, saját gyarló kisérleteimen, e mondás igazságáról meggyőződni. Forditottam Shakspere-t, Moliére-t, Hugo Victort, Moore Tamást, Lord Byron és Goethet - s mi maradt meg belőlök? Vakmerő, hogy még is bele mertem fogni Dantéba is! Pedig ha fentebb idézett mondása áll valamely költői műról, kétszeresen, sőt százszorosan illik bizonyára az övére! Honfitársai őt »isteni költőnek« - művét »isteni« szinjátéknak nevezték. S ez utóbbi elnevezés nemcsak a költemény tárgyának szól, s annak vallásos nagy jelentőségét s isteni tartalmát akarja jelezni, hanem szól a költői s szorosabban a nyelvi kivitelnek is; ez utóbbinak jelesen azért, hogy mint isten a világot, Dante az olasz irodalmi nyelvet teremtette, s midőn azt a classicus latinnal szemben köznépinek, volgare-nak nevezte, egyszersmind a legdicsőbb zengzetü nyelv magas polczára tudta fölemelni, az első modern nyelvvé tevén azt, akkor, mikor Európa többi modern nyelvei, nemcsak a germánok: az angol és a német, de a románok is: a franczia és spanyol, még fejlődésök pólyáiban feküdtek. Vissza