A pillanatból élek

Előszó

Úgy látszik, igaza van Freudnak, hogy a gyerekkori élmény meghatározza az ember életét.
1934-ben születtem. Ha lett volna pénzünk, biztos nem az Agfa-filmek gurigájával játszottam volna és nem belőlük építek várakat, hidakat az álom és a valóság között. Egy DIKI fényképezőgép volt a vágyam, amely sosem teljesült. Így csak követtem az utcán az embereket és az eseményeket, figyeltem és "szemmel" fényképeztem. Mikor megadatott, segédmunkás lettem a Magyar Fotónál; majd később ugyanitt, már a Magyar Távirati Irodánál fotóriporter.
A riporter legtöbbször a rendhagyó események, a rendkívüli történések lázas bűvöletében él; de ami engem egész pályafutásom során - eltéphetetlen béklyókkal, örökös belső kényszerrel - ehhez a hivatáshoz láncolt, az mégis inkább e rendkívüli helyzetek visszfénye az emberi reflexiókban nyerte el értelmét (értelmetlenségét). Nincs képlékenyebb anyag az emberi arcnál.
Miként a könyveknek, a fotóknak is megvan a maguk sorsa; és ez sokszor független alkotójuktól. Ha évek, sőt, évtizedek múltán is érik el közönségüket, az újdonság ereje megkophat, a hatás elveszhet. E kötet margójára kívánkozik, hogy itt bemutatott képeim közül több nem érhette el a szélesebb nyilvánosságot készítése idején. Akad néhány olyan felvétel, amelynek még a negatívja is eltűnt az archívumból (például a "Tanyasi iskola"-sorozat, a "Kulisszák mögött" stb. - ezek egy részét a tulajdonomban lévő kópiák alapján sikerült reprodukálni. Műcsarnokbeli kiállításomkor, 1979-ben a falról szedték le Moszkva-sorozatom képeit - máig sem értem, miért. Más időkben éltünk...
Eltelt néhány évtized. Az élet eseménydús volt - amit tudtam, megragadtam belőle. Itt-ott talán maradandót is sikerült csinálnom. Hol kevésbé, hol jobban szerettek; kaptam szidást és elismerést is.
Díjakat, közöttük a nekem legkedvesebbeket: a Kölni Fotóbiennálé nagydíját sé a World Press Photo aranyérmét.
Most lassan itt vagyok az út végénél, de még nem fejeztem be. Még van mondanivalóm. Vissza