A pendelbergai vár formája s megvétele

Előszó

Részlet:
Ne csudáld, barátom, hogy e fellegvárnak
Mohos gyepűjére múlatozni járnak,
Vizenyős utcáit mindenek vizsgálják,
Körűlte forgódó elmével strázsálják.
Hogy benne a bús bőlcs és a komor vének
Kétrét hajlott karddal próbákat tevének.
Mert ez a testiség egy mulató helye,
A fő gyönyörűség summája, veleje.
Tán Epicourus csak ebbe tanított,
A gyönyörűségre midőn igazított.
A természet szoros helyre szerkesztette,
Bájoló mínáit körűl helyeztette,
Mert hol az út keskeny, és szoros a kapu,
A gyönyörűségre ott nem terem lapu.
Amitől leginkább el vagyunk rekesztve,
Azt szoktuk kívánni mindég szív-epedve.
Két szép fehér márvány oszlop tartogatja,
Mozdúlásaival csendesen ringatja,
Melyeken ha ésszel felfelé cicázol,
A gyönyörűségbe egészen elázol.
Ha kínáltatsz ezen élet gyümőlcsével,
Láttatol bírni a világ mindenével.
Felette a várnak terűl kies halom,
Melyet tapogatni csupa nyugodalom.
Feljebb csak látása két kis dombocskának
Már gyakorta elő halált okozának.
Fejűl, az épűlet pompásabb díszére,
Csupa remek dombot tettek tetejére,
Sok ezer selyem szál lengedez körűle,
Mely a sík frontjáta fürtönként terűle.
Úgy látszik, mint a hegy tetején épített
Fehér kastély előtt sorba kiterített
Pálma vagy jegenye karcsú derekával,
Játszi levelével, sugárzó ágával.
Legfőbb kommendánsa a várnak itt lakik,
Külön szobácskába elől strázsáltatik.
Szolgái minden hírt bévisznek hozzája,
Mert ezekre nyílik dolgozó szobája;
Két tündöklő strázsa vigyáz a lesekre,
Szerencsés s kedvetlen minden esetekre,
Mely ha játszódozva homállyal fogad el,
Jobb a vizitáló, hogy jókor szalad el.
De ha ragyog, feljebb s alább ugrándozik
Fedele, kedvedre akkor játszódozik.
Kétfelől a posta-házak építtettek,
Kerek folyosóval körűl űltettettek;
Ahol a levelek, válaszok szedetnek,
A száguldozásra posták rendeltetnek.
Az alja közepén ezen dombocskának
A tanácsház-ajtók rózsákból nyílának.
A két piros ajtó lassú csattanása
A nyugodt csendes vér elektrizálása.
Ez az értelemnek csendes muzsikája,
A szelíd nyájasság mulató hárfája;
Itt bomlik fel a frigy, és béke köttetik,
Szapora csókokkal itt pecsételtetik.
Maga a fellegvár középpontra épűlt,
Azért mulatozni aki belé készült,
Hol alól, hol felől igazgatta útját,
Míg megkóstolhatja ezt az élet-kútját.
Most a két kis fejér oszlop bámúlása,
Majd a dombocskának s várnak csudálása
Vezeti a kezet az ország útjára,
A megelégítő öröm forrására.
Kívűl a gyepűje, mitegy elvettetve,
Anglus kert formára fákból van űltetve.
A levegő ege belől igen nedves,
Kár is, hogy sokaknak olyan igen kedves;
Mert aki gyakran jár bele mulatozni,
Hamar andalgást fog magának okozni.
Olyat kap hát ettől ennek kedvelője,
Amit az anglusnak szerez levegője.
De mintha valaki súgdosna fülembe,
S egy morális görcsöt nyujtana kezembe.
Hát a szita szemek, s a gyáva gondolat,
Éretlen, mindenre érzékeny indulat,
A halovány ajak, a nyelv fakósága,
A mértéknél nagyobb gyomor forrósága,
A stoicust mondva nem kínzó podágra,
Amely ha belékap, szakad ezer ágra,
Test erőtlensége, a láb tántorgása,
Inak gyengesége, a bőr sárgulása,
A fehérrel piros képnek komorsága,
Mind ettől származik vad bika-mordsága.
Azért idejére ki alig négy hat van,
Gyávább egy friss vérnél, kit meglép a hatvan.
Hát még a hasmenés? hallgass, szette-vette,
Csak a rossz kakálást hogy elő nem vette.
Ezen a mord lélek igen megpirúla,
Alig hogy a horgas botjához nem nyúla.
Nohát vessz magadba, Kátó így felele,
Elmehet dolgára, nincs is itten helye.
Mit moralizál itt, és mit flektírozik
Philosophus bottal, és mit dorgálódzik.
És ő is tám azért oly szomorú szegény,
Hogy az ostromlásba volt gavallér legény.
Ő is, ha tűz kapott a piszkafájába,
Nem nyomta-é belé csávás dézsájába?
No de szegény ördög tán olyanról szóla,
Aki, mint a kotló, le se szállna róla.
Úgy belébolondúlt azon várvívásba,
Mint a piszkafázott macska a fingásba.
Te pedig, barátom, élj vele módjával,
Hasznos orvosság ez egy kis diaetával.
Nehogy ha a véred csendesen állana,
Mint a legfrisseb víz, egyszer megpállana.
Vissza