A peleskei nótárius

Előszó

Gaál József híres vígjátéka 1838 őszén került először színre a Nemzeti Színházban, amelyet akkor még - mivel nem állami, hanem vármegyei intézmény volt - Pesti Magyar Színháznak hívtak. Pest és Buda - még két külön város - jórészt németajkú lakosságból állott s csak abban az időben kezdett magyarosodni. Állandó német színházak szórakoztatták a közönséget, s a magyar színészetnek hősies küzdelmeket kellett vívnia, hogy saját fővárosában versenyezni tudjon az idegen társulatokkal. A Pesti Magyar Színház, amely 1840-ben lett Nemzeti Színházzá, az 1837-es évben nyílt meg, s első nagy sikere egy év múlva köszöntött be Gaál József Peleskei Nótáriuséval. A darab tárgyát az író egy régi elbeszélő műből, gróf Gvadányi József verses munkájából merítette. Ennek címe: Egy falusi nótáriusnak budai utazása (1790-ben jelent meg). Gaál József azonban csak az ötletet és a történet vázát vette át elődjétől, egyébként a mese átformálása tekintetében önállóan járt el és a tárgyat sok új ötlettel gazdagította. A társadalmi mondanivaló is más. Gvadányi konzervatív szellemű író, Gaál József művén a Széchenyi Istvántól elindított reformok hatása érzik. A Peleskei Nótáriusnak jelentősége irodalmunk fejlődése tekintetében nem lekicsinylendő. Ebben a műben kezdi szárnyát bontogatni a később kifejlődésre jutó népszínmű. Igaz, csak egy képben - a hortobágyi jelenetben - látjuk a népet megjelenni. De ez a rövid rész is elég volt arra, hogy többi írónkat ebben az irányban ösztönözze. A népdal is megjelent a színpadon. A Hortobágyi pusztán fúj a szél... kezdetű dal, Thern Károly szerzeménye, hamar széles körökben elterjedt. A darab a korabeli irodalmi világban nagy feltűnést keltett. Viták is indultak róla. Ezekről a dolgokról bőven tájékoztat az Utójáték. A Nemzeti Színház Gaál József vígjátékát legutóbb 1937-ben újította fel dr. Galamb Sándor átdolgozásában és Utójátékával együtt. A felújításnak indító oka a Nemzeti Színház fennállásának 100 éves fordulója volt. Az előadás nagy hatást keltett és sokáig maradt műsoron. Ebben a formában hozta színre azután a darabot a Szegedi Városi Színház is. Jónak látjuk elmondani az 1937-es rendezés fő elveit. A műkedvelő társulatok iránymutatást találhatnak benne. A felújítás rendezője a régi magyar díszletezési módot és játékmodort akarta utánozni. Ezért a legtakarékosabban bánt a dekoráció-elemekkel. A színpadon csak az elkerülhetetlenül szükséges holmik voltak. A szobajelenetek is, mint régen, kulisszákból állottak, rézsútosan egymás mellé helyezve, s nem egymáshoz illesztve. Szóval a belső terek is nyitottak voltak, s a színészek a kulisszák között jöttek be a színpadra. A bútorok legnagyobb része a falra volt festve, akárcsak a régi magyar színpadon. A padlót nem fedte szőnyeg (a szabadtéri jelenetben sem volt fűszőnyeg), mennyezetet a rendező nem alkalmazott - így a díszletek kicserélése igen gyorsan történhetett és történhet műkedvelő-színpadon is. A dekorációk tehát egyszerűek legyenek, a használt holmik kevés számúak. Azért persze szépek és ízlésesek lehetnek, s a maguk naiv kezdetlegességével igen hangulatos hatást kelthetnek. A képeket úgy sorakoztatta egymás mellé az átdolgozó, hogy egy mélyebb színteret igénylő jelenet után rendesen egy szűkebb szín következzék. így aztán a kismélységű tér mögött az új színt már dekorálni lehet. Az egyes képeket gyakran fejezi be zene. Mivel muzsikára úgyis szükség van, legjobb a díszletezési szünet alatt a zenét folytatni, vagy a következő képet kezdő melódiát játszani, mert a közönség a szüneteket így nem unja meg. A szükséges utasításokat egyébként a jegyzetekben találja meg a rendező. Szükség esetén a zenekíséretet egyetlen zongora is szolgáltathatja, s ahol cigányok muzsikálnak, egy-két szál hegedű. Vissza