A parkettáncos

Előszó

Részlet a könyvből:

- Volna szíves, Morange kisasszony, ezt a »foxblue«-t még egyszer eljátszani nekünk? - így szolt a táncmester a fiatal nőhöz, aki ott ült a zongora mellett a szálloda kis szalónjában, melyben a tánclecke folyt. - Ön pedig, Favy kisasszony... - e szavakkal tanítványához fordult, - újra kezdjük, ugyebár? ... Kissé élénkebben ez egyszer. Ne felejtse el: a lendületet nem szabad megszakítani. A lépéseket ne olyan mereven, mint a one-step-nél. Két lépést jobbra, egyet előre, könnyedén meghajolva, kissé előrelendítve magunkat. Mintha madár volna, amely éppen szárnyra akar kelni. Így jól van, nagyon jól van. Térdet nem hajlítani...
A lány és a fiatal férfi elindúlt, siklólépésben, szorosan egymáshoz símulva, a zene taktusára, - ennek a sebes és egyhangú, búskomor és szaggatott zenének taktusára, mely a mai táncokat jellemzi. Az 1924. évi háború hosszantartó tragédiája óta a túlságosan mélyen megrendített társaságnak legjelentéktelenebb mozdulataiban is tomboló mámor és mélységes szomorúság vegyül össze. Még az ilyen kis báli ugrálásra is, amelynek csak egy kis mulatság és felszabadulás lenne a rendeltetése, az idegbetegségnek egy árnya borul. A táncmester kabátja gomblyukában virító kis szalag emlékeztetett arra, hogy néhány évvel ezelőtt, - most 1925-öt írtak, - ő maga is résztvett a szörnyű háborúban és ott kitüntette magát. Arca kifejezésében ugyan nyoma sem volt ennek a harcias epizódnak: igaz, hogy ez az arca a maga csinosságában rendkívül férfias volt, de hogyan egyeztethetne össze az ember véres és tragikus emlékeket ama különös frivol hévvel, amellyel ez a fiatalember vezetni igyekezett tanítványa lépteit. Vissza