A párisi fiú

Előszó

Ujnak lenni még nem minden. De annyi ezer könyv jelenik meg, amely csak ismétlődő variációja a régi irodalmi dominójátéknak, hogy minden író figyelmet érdemel, ha egyénisége van és önmagának az őse-utódja egyben. És ha az az új, amit ad, nemcsak stilus-ruha, romaékszer, külsőség, ha gondolatokat és szempontokat nyujt, ha más megvilágítást áraszt az élet régi jelenségeire: az író könyve öröm és ajándék.
Ennek a könyvnek párisi kiadása nálunk fantasztikusnak hangzó példányszámot ért le. Irója enfant terrible-je az új francia irodalomnak. Gyanus dolog mindkettő. Rossz reklám azok előtt, akiknek a könyv nem egy óra ürességét kitöltő, gondjait elűző bohóc, hanem barát, iskola, tükör, erőforrás. De Jean Cocteauval szemben a gyanu alaptalan. Mert Jean Cocteaunak igaza van.
Sokat olvastatok, éltetek, búsultatok? Gondjaitok, bajaitok örök refrénje miatt nehezen tudtok koncentrálódni? Nem érdekel már az író, aki nem okosabb nálatok, hanem épen olyan vergődő, homályban tapogatózó, tántorgó lélek, mint jómagatok? Belefáradtatok már a régi litániába? Nincs türelmetek sokáig nézni se befelé, se kifelé? Nem baj. Én nem korhollak benneteket és nem akarlak megváltoztatni. Ilyenek vagytok. Jó. Én távirat-stilusban fogok beszélni hozzátok, követem az idegeitek türelmetlen, csapongó, szeszélyes, szakadozott ritmusát. De mégis elmondom a mondanivalóimat és a zsonglőr könnyű bambusznádjára is felrakom az igazságaim súlyos terhét. Mert én sokat látok, amit nélkülem nem tudtok meglátni. Pedig látni és érteni jó. Mert derű és megnyugvás bujkál az út végén, minden dolgok fölött. Vissza