Előszó
Régi regeszó hirdeti ekképen a szívből fakadó dal nagy hatalmát:
Felhők borongtak, egy őszi nap sötét alkonyatán, Saulnak, a dicsőséges királynak homlokán. Rossz kedvét nem tudta senki és semmi...
Tovább
Előszó
Régi regeszó hirdeti ekképen a szívből fakadó dal nagy hatalmát:
Felhők borongtak, egy őszi nap sötét alkonyatán, Saulnak, a dicsőséges királynak homlokán. Rossz kedvét nem tudta senki és semmi eloszlatni.
Előhívták akkor mind a királyi dalnokokat, hogy felvidítanák fejedelmi urukat.
Jöttek hosszu sorban bíboros ruhákba öltözött udvari énekesek. Csakúgy ragyoglak a sok érdemjeltől, a mivel a király dalaikért őket elhalmozta.
Jöttek arany hárfával, gyémántkövekkel kirakott cziterákkal, czédrusfából faragott oboéval, és az ezüstfurulyákkal.
De most az egyszer azonban hiába énekeltek, hiába hárfáztak: a király szomorú lelke föl nem melegedett.
Akkor aztán előállott egy ismeretlen, szegényes öltözetü kicsiny pásztor: Dávid, aki később a zsoltárok fejedelmének nevezteték.
Mezei puszpángfából volt a sipja. És dalolni kezdett vele. Halkan, bánatosan. Majd sírva és fuldokolva, mint erdőknek rejtekén, éjszakai csöndben a trillázó csalogány.
Csodálatos volt a pásztorfiu éneke. A királynak szeme megtellett könnyel, a szivéből távoztak a sötétség gondolatai. Elszomorodott, és mégis megenyhült a gyöngyként pergő dallamok hallatára...
Vissza