A Pannonhalmi Szent Benedek-rend Budapesti Katolikus Szent Benedek-Reálgimnáziumának Értesítője az 1935-36. iskolai évről

Előszó

Részlet a könyvből:
PANNONHALMI SZENT MÓR.
Az európai ember lelkében mély szakadékok tátonganak. Valahogy eltűnt belőle a kereszténység. A kárhozat fiává lett újra, hogy a Szent István-legenda szavával éljek. Rohan a pusztulás felé. Még a külső látszat megvan, a hüvely még tartja magát, de belül már egészen más erők, idegen erők működnek. Még a mozdulatuk, a hang a régiek, vagy talán hangosabbak, erőltetettek is, de az igazi krisztusi szellem hiányzik belőlük. Kétségtelen, hogy Európa abban a végső veszélyben van, hogy valami látszólagos kereszténységnek esik áldozatul. Keresztény berendezéssel léptennyomon találkozik az ember az európai kultúrában, de az is nyilvánvaló, hogy a kereszténység szelleme egész országokban, egész népeknél kiveszőfélben van. Mi azonban nem akarunk csak panaszkodni, hanem dolgozni, küzdeni akarunk egy új, lelkibb kor felépítésén, mi azon vagyunk, hogy a krisztusi szellem ezt a világot újból átjárja, a tátongó szakadékokat új élet töltse ki, hittel, erővel, renddel, szeretettel teli élet, valódi keresztény szellem, amely nem tűr festett koporsókat, amely új életet visz a megmerevedett, szélütött tagokba s újra merít az anyaszentegyház kifogyhatatlan forrásvizeiből, a szentek életéből. A világ az észszerűsített társadalom felé halad, állapítják meg a sociológusok. Én azt mondom, szivszerüsítsük a világot. Állítsuk újra a világ szeme elé a legnemesebb szívű embereket, az egyház szentjeit. Korunk egyik legnagyobb feladatának látom szentjeink viszszahódítását, mert egyik legnagyobb baja a szenteknek hiánya. Minden nagy kornak megvoltak a maguk nagy, szent egyéniségeik. Szent Ágoston, Szent Benedek, Szent Bernát, Szent Ferenc, Szent Tamás, Szent Ignác, Szalézi Szent Ferenc, stb. Olyan sötétek azok a korok, amelyekbe nem világít be egy-egy nagy szent alakja. Szent Don Bosco, Lisieuxi Kis Szent Teréz alakja már világítanak, de korunkban olyan mély a sötétség, olyan elképesztők a társadalmi bajok fönn és lenn egyaránt, hogy sok ilyen világítótoronyra, sok természetfeletti emelő erőre volna szükségünk, hogy bajaink enyhüljenek.
Azt mondhatná valaki, hogy az egyházban a szentek emléke mindig élénken él, sőt az irodalomban is új feltámadásukat ünneplik. Igen, az egyház őrzi szentjeit, mint hitünk egész kincsesbányáját, szívének szeretete most is olyan tárulóan fordul feléjük, mint minden előző korban, csak az egyes korok és nemzedékek figyelme és megértése más és más. Ma is tiszteljük szentjeinket, de ha a tisztelet fokmérőjét vesszük, természetfeletti lényük, áldozatos lelkük nagyságának átértését, példájuknak követését, földhöz, anyaghoz, vérhez, gőghöz tapadó énünkkel való lemérését vesszük, itt bizony nagy hibák vannak, itt bizony nincs mivel dicsekednünk. Régi korok szentjeinek legendás önmegtagadása olyan érthetetlen előttünk, mint a hieroglif, vagy a rovásírások voltak megfejtésük előtt. Szentjeink élettörténete mintha puszta nyelvemlékké lett volna. Nem hat sem fönn, sem lenn egyaránt. Milyen máskép volt a középkorban. Pl. egy Szent Geraldusnak clyni Szent Odótól megírt életrajza hány és hány előkelő világi ember életére volt hatóerő. Géza fejedelem önként és örömest hallgatván papjai, bencései beszédére, gyönyörködik vala, hogy a keble kertjébe elvetett igaz hit magva csirába ereszkedik. (Szent István legendája. II. fejezet.) Vissza