Előszó
Részlet a műből:
Az általános iskola alsó tagozatán szoktak adni olyan címeket - legalább is Tevelen, amikor én oda jártam akkor minden évben, a fogalmazás órán adtak ilyen címeket hogy nyári élményeim, őszi élményeim és így tovább. Most ez jut eszembe, mert az egyik legszebb őszi élményem a Vigyázóhoz, a Vlagyeszához köt: a vénasszony nyara olyan szép idővel ajándékozott meg két napig, amely egy fotós számára nagyon nagy öröm, hisz a surló fény a tájat bearanyozta, talán csak azért, mert nekem, nekünk szeretett volna kedveskedni.
Október vége volt, reggel fagyott is, amikor elindultunk a Királyhágón túlra, a Kolozs és Bihar vármegye határán emelkedő Vlagyászára. Aztán kisütött a nap, mindent elárasztott a fény: igen, ajándék volt ez a nap.
Több mint egy évtizede készülődöm, de csak az idén jutottam el ide. Részletes autótérképpel indultunk el, de ez nem segített, mert itt véget ér az út - már-már itt véget ér a világ is. Kérdezni kell, tanácsolták. Szerencsénkre velünk volt Cs., aki kérdezni is tudott, merthogy ideáti. (Mi lett volna, ha nincs itt? Még ma is ott állnánk, ebben biztos vagyok.) Tehát volt, aki kérdezett, s néha jött valaki, akitől kérdezni lehetett. Hol van, merre kell menni autóval? Gyalog erre, mert az úgy közelebb, autóval pedig arra, meg arra, aztán megint arra kell fordulniuk. A harmadik megállás és kérdezősködés után, mert volt rálátásunk (igen, mint a repülőn, hisz 1870 méteres csúcs felé tartottunk) azt is észrevettük, hogy másfél óra alatt alig haladtunk valamit. A legvégén derült ki, hogy gyalogosan valóban egyszerűbb lett volna: egy órányi út vezet arra a helyre, ahová több órás autózással értünk el. S azt is láttuk, hogy majd mindenki a legbonyolultabb (kerülő) utat magyarázta el, s két egyforma útmutató nem volt.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal