A nyolcvanéves Radó Antal

Előszó

Egy szerény szombathelyi tanító otthonában három sápadt gyermek ül az asztalnál, három fiú. Petróleum-lámpa halvány fénye esik írkáikra, és szemben velük a tanító úr könyveire, ujságlapjaira is, aki hosszú korrektura-íveket javítgat. Néptanító, író, szerkesztő, ezergondú tehetséges ember, néha felfigyel, és gyönyörködve hallgat, amint a középső fiú szavalja a lecke-verse: " Bércről visszanéz a vándor."
Ez a kis fiú a papa lelkében édes öröm és aggasztó gond. Úgy látszik, ez is tanító lesz és író. Tóni még rövid nadrágban jár, de már verseket ír, cikkei jelennek meg a helyi lapokban, segít a papájának is az ujságjában. Szép, szép. Őt is dicsérik majd s az ő élete is gonddal lesz tele?
Elmúlik vagy hét évtized. Az élet útján elmarad a papa, elmaradnak a testvérek, a petróleum-lámpa helyett villanylámpa világít, kis vidéki tanítói otthon helyett valamivel nagyobb pesti úri lakás s a kis Tónit ma már úgy hívják, Radó Antal. De ő ma is a régi szorgalmas diák, rója apró betűit a papírhasábokra, ma is a verseket szaval, s hogy már a kilencedik évtizedbe fordul, a bércről - valóban visszanéz a vándor.
Mit lát, ha visszanéz? Egy munkában eltöltött nemes, becsületes életet, melynek útja sikerek és csalódások, örömök és fájdalmak völgyein és dombjain át vezet. Íme egy csendes élet örökös munkája, melynek emlékei egy könyvtárnyi alkotásban sorakoznak előttünk. Hazai virágoskert, amelyben sok külhoni tőke vert gyökeret, ízes termésű gyümölcsös, amelyben kerek magyar alma mellett jó olasz narancs is terem. A kertésze ugyan sokat nézi a csillagokat, de a földön jár; hazáját rendületlenül szerető lélek és igaz ember, nagy tudós és nagy költő, a magyar műfordítás alapvető mestere, szerte e hazában tisztelt szerkesztő: Radó Antal. Vissza