A nyelvtudomány története a XX. század elejéig

Előszó

Valamely tudománnyal foglalkozni olyan tevékenység kifejtését jelenti, amely igaz ismeretek megszerzésére irányul. A tudományos tevékenység állandó kutatás az új ismeretek megszerzéséért. Egy tudományterület érvényességét azzal lehet lemérni, ha a tudományos ítéletek (megállapítások) minél pontosabban megegyeznek az adott tudomány tárgyával. A tudományos vizsgálódás során megszerzett ismeretnek két ismérve van: igazolt és rendszeres ismeret. Az elmondottakból következik, hogy a nyelvtudomány tárgyát "az emberi beszélőképesség valamennyi megnyilvánulása" [Saussure 1967, 23] alkotja. Bármely tudományos tevékenység időben és térben megy végbe, ami annak a megállapításához vezet, hogy minden tudománynak megvan a maga története. A tudománytörténet egy adott tárgyra irányuló tudományos tevékenység (állítások, megállapítások, feltételezések) [Róna-Tas 1994,3] alakulását, múltját írja le. Megvan - eszerint - a nyelvtudománynak is a maga története.
A nyelvtudomány történetének tárgya az emberi beszélőképesség lényegére, mibenlétére, funkciójára vonatkozó eszmék, megállapítások tanulmányozása összhangban azokkal a technikákkal, módszerekkel, amelyek a beszélőtevékenység vizsgálatának története során létrejöttek, kialakultak illetve alkalmazást nyertek. Megállapíthatjuk tehát, eszmék (állítások, megállapítások, elméletek) és módszerek együttes tanulmányozása alkotja a nyelvtudomány történetének igazi tárgyát. Ha a nyelvtudomány valós eredményeket, igazolt eredményeket kíván elérni, nem lehet az eszmék és technikák, módszerek tanulmányozását egymástól elszakítani, vagy a kettő közül csak az egyiknek a történetére koncentrálni. A nyelvtudomány történetében intő példa a dán Wilhelm THOMSEN tevékenysége. 0 írta meg az első modern nyelvtudománytörténetet, amely napjainkig megőrizte jelentőségét. Korszakalkotó műve abban az egyoldalúságban szenved, hogy elsősorban a kutatási technikák, módszerek történetével foglalkozik: az eszmék (elméletek) tanulmányozására kevesebb súlyt fektetett. Ezzel magyarázható könyvének az a hiányossága, hogy az elméletileg oly gyümölcsöző eredményeket felmutató középkori nyelvtudományra alig egy oldal jut. Eljárása az ő szemléletéből teljesen érthető, mert a leíró szempontú középkori latin nyelvtanok eszmei hátterét nem vizsgálta, hiszen ennek a tanulmányozása már a filozófia területére vezette volna. Mivel filozófiai problémákkal nem kívánt foglalkozni, a középkori nyelvtudomány igen szerény helyet kapott egyébként igen kitűnő művében. A legújabb nyelvtudomány történetével foglalkozó művekben a középkori nyelvtudománynak igen tekintélyes hely jut (szemantika).
A nyelvtudomány nem a nyelvészek története, ahogyan SZERB Antal szerint az irodalomtörténet sem azonos az írók történetével [Szerb 1946, 8, 9]. A nyelvtudomány története elsősorban a nyelvészeti eszmék története. A beszélőképesség vizsgálata során kifejtett eszmék (elméletek) családfája alkotja a nyelvtudományi eszmék történetét, amelyek koronként változnak attól függően, hogy egy-egy adott történelmi korszakban mely eszmék válnak általánosan uralkodókká. Egy-egy eszmének megvannak az előzményei, amelyek elősegítik elterjedését. Vissza