A nyelvrokonságról

Előszó

Anyanyelvünk rokonságának, forrásának keresése évszázadokkal ezelőtt kezdődött. A kezdeti feltevések között voltak később helyesnek bizonyult sejtések, de sokkal több volt az olyan hipotézis, amely a „szent" nyelvek közül a héberrel való rokonság gondolatát igyekezett a kor írni-olvasni tudó társadalmának tudatába plántálni. Ez utóbbiak rendszerint a 16. századtól tevékenykedett nyelvtanírók közül kerültek ki, mint pl. Sylvester János, Geleji Katona István, Komáromi Csipkés György. A magyar nyelvtudomány történetének kutatója. Hegedűs József a héber felé fordulást tanulságosan magyarázta: „Szemben az általánosnak mondható felfogással, amely szerint a magyar nyelvhasonlítás kezdeteit (XVI-XVII. század) a héber-magyar nyelvhasonlítás jellemezte, arra az álláspontra vagyunk kénytelenek helyezkedni, hogy a héber-magyar nyelvhasonlítás is a XVI-XVII. századi magyar nyelvészeti irodalom alaphangját: a magyar nyelv társtalanságát, az (indo)európai nyelvektől való teljes eltérését és különleges, eredeti jellegét tükrözi sajátos formában" (Hegedűs 1966: 90). A 17. századtól egy másik irányzat is jelentkezik, ennek képviselői keleti rokonokat véltek felfedezni a hunok, a szkíták (vö. szittya), az avarok és a törökségi népek nyelvében, de már a finn és a magyar közti rokonság gondolata is felvetődött, igaz, eléggé tétován (Hegedűs 1966: 108, 110-113). A rokonság keresésének igényét nyilvánvalóan az váltotta ki az egymást követő nemzedékekben, hogy felismerték nyelvünknek a környezetében való elszigeteltségét, társtalanságát. Keserűen eszméltek rá: „egyedül vagyunk a szláv és a germán tengerben". A bús honfiak ezért keresték távoli tájakon beszélt idiómákban, többnyire erősnek és gazdagnak hitt vagy romantikus színben feltűnt népek nyelvében anyanyelvük testvéreit. A 19-20. században átszakadt a gát: fel is fedeztek félszáznál is jóval többet, amelyek közül csak néhányat említek meg: kínai, japán, sumer, dravida, etruszk, törökségi és indián nyelvek. A finnugor rokonságot nem látva eléggé előkelőnek, az álmodozók minden kontinensen véltek nyelvrokonokat találni, és egyre erősebben gyalázkodó hangnemben igyekeztek elnémítani a „felfedezéseiket" olykor bíráló szakembereket. Ez a „nemes" hagyomány a 20. század második felében érte el tetőfokát, és a 21. században is teljes mértékben virulensnek mutatkozik. E téren sem állunk egyedül: amint e kötet írásaiból kiderül, más nemzetek körében is szorgoskodnak némelyek, hogy népük múltját és nyelvük eredetét tömény butaságok kiagyalásával az ő ízlésüknek megfelelő (csicsás) színekben tüntessék fel. Vissza