A növények élete

Előszó

Részlet:
Szederfákkal teleültetett kertek között siet tova vonatunk s a szederfák a róluk lecsüggő szőlőgerezdek fűzérétől valósággal ünnepélyesen pompáznak. Végeláthatatlanul nyúlik el a lombardiai alföld s nyugalma és egyhangúsága mintha műfogása volna a mesternek, aki Itáliát, ezt a fenséges látványosságot megépítette, hogy a szemet frissé és képessé tegye Velence remekműveinek megértésére. Jobbról hosszan elnyúló, kupolákkal és tornyokkal keletiesen ható hófehér háztömeg tűnik fel: Pádua. Itt alig száll ki egyetlen utas is. Ugyan mit is keresne ebben a szűk várban, amelyről a történelem hirdeti, hogy Felsőitáliának ez a régi Róma napjaiban egyik leghatalmasabb városa később sohasem nyerte vissza egykori fényét. Gattamelata lovasszobra az egyetlen "valódi látványosság", ma már bennünket, akik az élvezetben is sietünk, nem tud rábírni arra, hogy harmincezer méternyire Velencétől megálljunk.
Pedig van ebben a városkában egy olyan emlék, amelyben a természet és az ember nagysága oly csodálatosan egyesül, mint alig másutt a földkerekségen. A páduai botanikus kert emlékeire gondolok. 1787 szeptember 27-én íródtak azok a sorok, amelyek új fejezetet nyitottak meg az emberi szellem történetében: "örömteli és tanulságos itt, ebben a számunkra idegen vegetációban sétálni. Megszokott növények és egyéb rég ismert tárgyak között végül semmire sem gondolunk és ugyan mi a látás gondolkodás nélkül? Itt, ebben a számunkra új sokféleségben, egyre élénkebben él bennem az a gondolat, hogy talán valamennyi növényalak egyetlen egyből fejlődött. Csak ilyen módon lehetne nemeket és fajokat meghatározni, ami, úgy hiszem, eddig meglehetősen önkényesen történt. Botanikai filozófiámban ennél a pontnál megakadtam és még nem látom, hogyan tudok belőle kijutni. A kérdés mélységét és szélességét teljesen azonosnak látom." Vissza