A néző filmje

Előszó

Részlet:
"1. Képek és emberek
Mindennapjainkban képek irdatlan sokaságával bombáznak minket. Ebből az áradatból visszatekintve szinte felfoghatatlan, hogy a történelemnek hihetetlenül nagy hányadában az emberek elvétve, csupán életük kivételes pillanataiban láthattak képeket.
Nem kell a messzi múltba tekintenünk, ha fogalmat akarunk alkotni ezen alkalmak ritka mivoltáról. A középkorban a vándorlás lehetősége csak néhány réteg - így például kereskedők, céhlegények, katonák, vagyis a társadalom kisebbsége - előtt nyílt meg, de még ők is csak nagy néha vetődtek olyan templomokba, amelyeket falfestmények, faragott képek vagy színes üvegablakok ékítettek. A palotákba, kolostorokba még kevesebbeknek volt szabad bejárásuk. A jobbágy röghöz kötött volt, családja legtöbbször túl sem jutott a falu határán, de nem volt nagy mozgásterük a városiaknak sem. Csak olykor-olykor adódott hát, hogy képekkel találhatta szembe magát a régi idők embere.
A kép azonban mindig is fontos szerepet játszott az emberiség történetében. Az a néhány tízezer éves história, amelyre a régészeti emlékek segítségével visszapillanthatunk, a legrégibb időktől fogva kínál karcolt és faragott, illetve színes anyagokkal barlangok falára felhordott képi ábrázolásokat nekünk, kései utódoknak is.
Es éppen ebben rejlik a képek egyik legfőbb sajátossága, nevezetesen az, hogy általuk megörökíthetők a világ dolgai. Mit is jelent ez? Egyfelől azt, hogy a képek ábrázolnak, vagyis utalnak valami másra, megjelenítik a valóság egy részét: akkor is érzékeltetik, megidézik azt, ha nincs jelen. Másfelől viszont maguk is önálló létezőkké válnak-" Vissza

Fülszöveg

A film - dacára annak, hogy sok-sok fizikai és kémiai mechanizmust mozgósítva, vagyis természet adta, szükségszerű kölcsönhatásokra alapozva képezi le a világot - korántsem gépiesen pontos, lenyomatszerű másolatokat tár elénk, hiszen létrehozásának minden egyes mozzanata átalakítási lehetőségek sokaságát kínálja fel az alkotóknak, akiknek így minden egyes részlet megformálásánál döntéseket kell hozniuk. Amit tehát a moziban látunk, az telis-tele van elrajzolásokkal, s ezek a nyilvánvalókon messze túlmutató megfejtési mintákat mozgósítanak bennünk. Ráadásul az sem áll meg, hogy a nagyobb átalakítások inkább távolítanának a fotografikus hitelességtől, míg a kisebbek valósághűbb eredményre vezetnének, hiszen nem ritka eset az sem, hogy éppen a hiteles élmény megidézése érdekében kell jócskán eltávolodni az eszközök kínálta mechanikus rögzítésmódtól.
A szemünk előtt pergő film egyáltalán nem befejezett késztermék, hanem voltaképpen csak egy sajátos törvényszerűségektől uralt közvetítő közeg -mint mondjuk egy levél -, melynek eszközrendszerét fölhasználva valakik megszólítanak bennünket. A moziban felkínált ingeregyüttes a palackposta, amely elhozza hozzánk az üzenetet, a filmnyelv pedig a kód, amelynek segítségével az értelmét ki tudjuk silabizálni.
A könyv szokatlan szemszögből veszi sorra a filmnyelv eszköztárát: minden egyes összetevőjét abból a szempontból írja le, hogy mennyiben és miben épít a nézőre, milyen mozgásteret és miféle késztetést jelent számára. A felvillantott képsorok csak a szubjektumban létező élességének kérdésétől a befogadó erkölcsi felelősségének fölvetéséig ívelő gondolatmenet felértékeli a nézőt, épít és számít rá, miként így van ezzel a szerző is, aki filmalkotóként maga is szövetségest vár - és azt is lót - a közönségben. Vissza