Előszó
A neveléstörténet föladata, a mennyire az emberi tudás korlátozottsága megengedi, kiemelni azon népeket, melyek a nevelés körében említésre méltó dolgokat tettek; elmondani, micsoda viszontagságok...
Tovább
Előszó
A neveléstörténet föladata, a mennyire az emberi tudás korlátozottsága megengedi, kiemelni azon népeket, melyek a nevelés körében említésre méltó dolgokat tettek; elmondani, micsoda viszontagságok folytán fejlődött ki az emberiség keblében a mai nevelés és oktatás, s kimutatni, mint alakúit meg a közvetlen gyakorlatból lassanként a tudományos elmélet, s mint hatott e kettő: elmélet és gyakorlat folytonosan egymásra.
A neveléstörténet tanúlásának a haszna pedig abban áll, hogy a tanítót szeretettel és lelkesedéssel fogja eltölteni hivatása iránt, melyet, mióta az emberiség öntudatára jutott, mindig a legnagyobb szellemek tartottak érdemesnek arra, hogy vele foglalkozzanak. De míg egyrészről a tanítót hivatása fontosságára emlékezteti, másfelől fölmutatja előtte annak nehézségeit is. Elmondja mennyi féltékenységgel, mily sok emberi gyöngeséggel és szűkeszüséggel kénytelen a legjobb eszme is megküzdeni; elmondja, mily önfeláldozást, mennyi akaraterőt, tudományt, buzgalmat s kitartást kíván a tanítói pálya, de tanúsítja azt is, hogy a becsületes, kitartó törekvés előbb vagy később megtermi a maga gyümölcsét. A neveléstörténet, mint az emberi művelődés-történet egyik ága, az életnek is tanítómestere, megtanít -arra, mit kerüljünk, mihez ragaszkodjunk, mire törekedjünk. Int, hogy ne állapodjunk meg makacsúl a réginél, ne küzdjünk a kor szelleme ellen, de vakon se hódoljunk annak. Ez tanít meg, hogy semmiféle felekezet vagy mester szavára önállótlanúl ne esküdjünk, s haszontalan kísérletekbe ne bonyolódjunk, másfelől azonban az újításokat se vessük meg, csak azért, mert újítások. Szóval a neveléstörténetnek kellene bennünket oda emelni, hogy önállóan átélni s a jónak találtakat bátorsággal követni, s az üres ámításokat fölismerni s elvetni megtanúljuk.
Vissza