A neutrínók detektálásának művészete

Előszó

A múlt század végén nagyon fontos állomásához érkezett a fizika: 1896-ban Becquerel felfedezte a radioaktivitás jelenségét. Az ezután következő esztendők alatt nagyon sok kiváló fizikus foglalkozott a három különböző típusú radioaktív bomlás pontosabb vizsgálatával. A béta-bomlás során meghatározták pl. egy adott mag által kibocsátott béta-részek (elektronok) energiaspektrumát. A várakozással ellentétben nem egy diszkrét vonalat, hanem egy folytonos energiaeloszlást találtak. Diszkrét vonal egy adott mag esetében azért volt várható, mert az energia- és impulzusmegmaradási törvények egyértelműen megszabják egy részecske két részre való bomlásának esetén a komponenseknek az energiáját. Bár az energiaeloszlás maximuma pontosan megfelel az anya- és leánymag tömegkülönbsége alapján várt értéknek, a folytonos béta-spektrum súlyos gondokat okozott. Hová lesz a hiányzó energia? Hasonló nehézségek jelentkeztek az impulzus- és impulzusnyomaték-megmaradás törvényének beteljesülésével kapcsolatban is. Ezen nehézségek kiküszöbölésére alkotta meg W. Pauli osztrák elméleti fizikus hipotézisét (1930), amely szerint a béta-részecskékkel egyidejűleg egy további részecske is emittálódik [1]. Ez a részecske viszi el az eneergia és az impulzus hiányzó részét; spinje 1/2, töltése 0, nyugalmi tömege zérus (vagy nagyon kicsi) kell, hogy legyen. Vissza