A népvándorláskor fiatal kutatói 8. találkozójának előadásai

Előszó

A köszönet ezúttal Veszprémet illeti, személy szerint Perémi Ágotát, aki nem mindennapi körülmények között szervezte meg a népvándorláskor fiatal kutatóinak 8. találkozóját 1997 novemberében - valamint mindazokat, akik segítettek neki. Ismét jól éreztük magunkat egymás közt, vitázó régiek és beavatandó újak (még ha az elnök működésére némi árnyékot vetett is „kán Omurtág" palackból szabadult szelleme...). A találkozó betöltötte hivatását.
Egyre nehezebb olyan előszót kitalálni, ami nem egészen olyan, mint az összes előző. Engedtessék meg nekem, hogy - számomra is szokatlanul - most egy kicsit morgolódós legyek. Szépen sorjáznak a találkozók - de megdöccent a publikációk sorozata. Hiányzik a pécsi kötet és (akármi okból) csöppet megkésett ez is. Reménykedjünk azonban: a hiány pótolható, a szaladó idő még utolérhető.
Elgondolkodtató jelenség, hogy az elhangzott előadások és a megjelenő kötet nemcsak időben szakadt el egymástól. Nem minden előadás ért kézirattá, voltak, akik mást adtak le, mint amiről beszéltek és bekerültek a kötetbe olyan tanulmányok, amelyek nem állták ki a baráti vitát. Ez utóbbiak többnyire nyereséget jelentenek, a morgást azért megérdemlik.
Az ajánlott tematika (ez esetben: hitvilág) továbbra is csak az előadók-szerzők-résztvevők kisebb részénél keltett rezonanciát. A kötetben két olyan tanulmányt olvashattunk, ami mindenestől erről szól. Hajdú Zsigmondnak sikerült meglepnie bennünket, amikor követni próbálta az őstörténet magyar kutatói körében a vallástörténet eszméjének változását. Elgondolkodtató, hogy ugyanez a népvándorlás kutatói között milyen utat tett meg? Aszt Ágnes és Kovács Ágnes ethnológiával és némi mongolisztikával felvértezve merész kísérletet tett a hun vallásról források, régészeti leletek és analógiák segítségével alkotható kép összefoglalására. A téma és a módszer - érthető módon - mélyen érintett, örömömre szolgált, hogy alapjában igazolta azt a zanzásított szöveget, amit a Hunok-Gepidák-Langobárdok kötetbe, lexikon-címszóként írtam. Maradt még alaposabban körüljárni való, vitatható sőt helyreigazítandó is elég (sámántemetéstől az ongonok mibenlétén, nevek etimológiáján, el nem égett „máglyaleleteken", árpási „botvégen" át a nem létező pannonhalmi kardgombig).
Ez alkalomból üzenem minden olyan elvetemült kollégának, aki ezt az írást elolvassa: a tiszteletbeli elnök és előszóíró nem lektor. Morgása hangtompítós, szurkálásait baráti ösztökélésnek szánja és úgy gondolja, a „bele-nemszólás" elvének betartása az egyik feltétele elnökösködésének. Megvan a magam véleménye, aminek hol hangot adok (a helyszínen), hol nem. Ez nem ok arra, hogy rontsam a levegőt (még ha segítő szándékkal is). Bár mostanában nem szokás lektoráltatni - de nem is tilos, miután kiírták a nevemet, bevallhatom: egy esetben magam is engedtem a felkérésnek. Vissza