A negyvenéves férfi naplója

Előszó

"Életem vándorútjának felén..." Banális közhely, de miért kerüljem, ha hete óta szívemben és nyelvemen van. Bármihez fogok, ezt hallom; ez sürget s ugyanakkor kedvemet szegi. Azt mondja, siessek és megállít. Megérkeztem a sötét erdőhöz, melyről Dante beszél. Ide vezet bennünket a fény felé való tragikus vágyódásunk? Húsz éves korában mégis mennyire teljesebben él az ember.
Aranyszínű szeptemberi nap van, hogy ezt a füzetet megkezdem: oly csendes, oly nyugodt, hogy észre se veszed az idő suhanását. Hazug évszak, ősz.
Mögöttem a falu, már túl a szüreten, bort fejt. Hamarosan mindenki megtudja, hogy gazdagabb lesz-e vagy szegényebb és sorsával elégedett vagy elégedetlen? Előttem, az erkély alatt az örök vidék lélekzik. Egy nyurga domb derűsen rohan az ég felé. Tetején kápolna, cédrusok, ciprusok. Mondják, hogy így áll már a keresztes háborúk óta. A fákat valamelyik keresztes vitéz hozta Palesztinából. A falak, melyek a földet, a szőlőket és a felfelé kígyózó ösvényt megkötik a lejtőkön, az emberi örökkévalóságot idézik.
Miért nézek szembe mindezzel? Vissza

Fülszöveg

Márai Sándor ezekkel a sorokkal fedezi fel a magyar közönség számára Guéhennót: "Jean Guéhenno írta azt a francia könyvet, melynek "A negyvenéves férfi naplója" a címe; s emlékét nem tudom elfeledni. Mintha sorsomról olvastam volna ebben az írásban. Hónapok óta hallom e könyv hangját, álmomban is. Olyan erővel, szomorúsággal szól, ahogy soha még emberi lélek nem szólt hozzám.
Ez a könyv nem életrajz, nem is regény; egy ember elmondja, hogyan lett negyvenéves, mit vár, mitől fél e világban? Guéhenno proletárcsaládból született, az École Normale növendéke volt s valamilyen szerény hivatalnokságból tépte ki a háború. Addig valamilyen klasszikus ködben élt. Hirdette és tanulta, hogy a világ feltarthatatlanul halad előre, a célszerű, az erkölcsös, az emberi, a szép eszményei felé. A társadalmi szerkezet óriási lehetőségeket ígér. A húszéves Guéhenno, s millió és millió sorstársa Európában nemcsak szenvedett és meghalt a csalódásban, hanem, ami mindennél kegyetlenebb sors, életben maradt és szégyelte magát ez életért. A csalódás, melyet e "nemzedék" hordoz, oly mély és fájdalmas, hogy legtöbben beszélni sem mernek róla. Ez a hallgatag nemzedék.
A negyvenéves férfi abban a koban van, mikor át kell vennie apái hagyatékát. De örökös talán soha nem érezte így felelősségét, mint ez a nemzedék érzi. Mikor az életet kellett volna megismernie, megismerte a halált. Sorsáról ritkán beszél. Család, osztály, nemzet, az európai sorsközösség, mindenki reá tekint, tőle várja a csodát. De mikor éppen ezt vették el tőle, húsz év előtt: a csodát, a hitet az életben, hitet az eszményekben, melyek fenséges feszítőerővel töltik meg az élet brutális kalandját." Vissza