A négyszállási I. számú jász temető

Előszó

A középkori régészeti kutatások jelentőségét 1938-tól, Szabó Kálmán: Az alföldi magyar nép művelődéstörténeti emlékei című munkájának megjelenésétől kezdtük felismerni. Ezt követően, ahogyan a történelemtudomány az írásos források feltárásában, elemzésében szinte lehetőségei határaihoz jutott, jól érzékelhetően megnőtt az igény azon történeti és művelődéstörténeti információk iránt, amelyeket a régészet nyújthat a történelem számára. Megnőtt a régészeti kutatások szerepe pl. a kunok és a jászok esetében is, ugyanis a rájuk vonatkozó, a múlt században még az eredetiben tanulmányozható írásos források jelentős része azóta elpusztult, s a korábbi történeti munkákban fennmaradt adatok kiegészítésre szorulnak. A források szűkössége vagy gazdagsága önmagában természetesen nem minősít semmiféle történeti, művelődéstörténeti problémát. Sokkal inkább döntő érv a kutatás potenciális súlya, lehetőségei szempontjából a tudományban már hosszú évtizedek óta elfogadott álláspont, miszerint a Kárpát-medencében a feudális földesúri magánüzemek katalizátor szerepének hatására a XIII. századra kialakult etnikai konszolidáció következtében létrejött sajátosan magyar népi kultúra éppen a beolvadó „rokon népelemek keleti kultúrája" segítségével őrizte meg „a nyugati formában is... műveltségének elütő színezetét" .l A jászok régészeti hagyatékának feltárására tett kísérlet egyenes következménye volt az etnikumok régészeti kutatása iránti érdeklődés megélénkülésének. A régészeti, művelődéstörténeti kutatások szempontjából igen lényeges az a körülmény, hogy a középkori magyar kultúrának többféle eredetű rétege van. Ez biztosít ugyanis lehetőséget a régészet számára, hogy a feltárt anyag elemzése során, annak kulturális, sőt etnikai sajátosságait is meghatározhassa, s a kultúra változásai, egyes jellemzői (európaisága, archaizmusai stb.) alapján következtethessen a történeti folyamatokra, illetve a történeti folyamatoknak az életmódra gyakorolt hatásaira. Bár az etnikumok kutatásának problematikája kezdettől fogva jelen volt régészetünkben,2 mégis a hatvanas évek közepéig alig-alig beszélhetünk vele kapcsolatban számottevő eredményről.3 Ezen a téren alapvető szemléletbeli változás a hatvanas évek második felében, a hetvenes évek első felében történt, amelyet a kunokra vonatkoztatva Pálóczi-Horváth András a következőképpen fogalmazott meg: „A kunok magyarországi történetének eddig meglehetősen kevés régészeti forrását ismerjük. Történeti kutatásunk a múlt század vége óta jelentős tanulmányokat és összefoglaló munkákat hozott létre, amelyek a kunok társadalmáról, politikai történetéről, gazdasági életéről megfelelő tájékoztatási nyújtanak. A régészet számára különösen hasznos volna annak kutatása, hogyan illeszkedtek be a nomád kunok a középkori feudális magyar társadalomba. Ez a folyamat régészeti jelenségeken is lemérhető, az eddigi adatok alapján elsősorban a pogány temetkezési szokások fokozatos kikopásában. Vissza