A Négyek Társasága

Előszó

Részlet a könyvből:
Sok olyan emberrel találkoztam már életemben, akik szeretnek hajókázni és ha egy-egy átkelés után megérkeznek, nyugodtan ülnek fedélzeti foteljeikben, mig ki nem köt a gőzös, hogy azután végtelen nyugalommal szedve össze poggyászaikat, utolsónak szálljanak ki. Ami engem illet, én erre nem vagyok képes. Attól a perctől kezdve, hogy hajóra szállok, ugy érzem, nincs időm semmire. Kofferjeimet egyik helyről a másikra szállitgatom s ha a kantinba megyek enni, állva dobálom be a falatokat, mert minduntalan attól tartok, hogy a hajó váratlanul megérkezik. Azt hiszem különben, hogy mindennek a háboru az oka, amikor öt-hat napi szabadságra indulva, mindnyájan a hajókorláthoz tolongtunk, hogy egyetlen percet nem vesztegetve, elsőnek lépjünk a haza földjére.
Ezen az emlékezetes juliusi reggelen is midőn a korlátnak támaszkodva nyugtalanul figyeltem Dover egyre közeledő fehér szirtjeit, csodálkoztam a fedélzeti székekben pihenő utasok hidegvérén, akik könyveik olvasásába mélyedve, ügyet sem vetettek közeledő hazájukra. Igaz, hogy a legtöbben közülök csak Párizsból jöhettek, ahol weekendjüket töltötték, mig én másfélesztendőt éltem egy argentinai farmon. Jó dolgom volt ott feleségemmel együtt, mindketten élveztük a délamerikai pampák szabad életét, most mégis furcsán összeszorult a torkom, mikor az ismerős partok föltüntek előttem a láthatáron... Vissza