A Narin vize

Előszó

Részlet a könyvből:
"A lenyugvó nap még lángolt, lilás foltjai szétfolytak, s Karavádi fölött az ég kék tengerén alig észrevehető fehéres korong tűnt fel: a telihold. A sztyepek felől leereszkedő alkony elrejtette a vályogkerítések körvonalait: mintha füst borította volna el a falu főutcáját.
A kolhoz öntöző-mesterének, a mirábnak, Rahim Tasmátovnak udvaráról két, fekete lószőrparandzsával lefödött arcú nőalak lépett ki beszélgetve:
- Boldog! ... Sír az örömtől...
- Hát hogyne! Ha ilyen dalia veszi el...
- De Áj-Norban sincs ám kivetnivaló. Ilyen lány a régi időkben az emir palotájába került. Az emir miatta megfeledkezett volna többi feleségéről. Irigylik is a legények Taspulátot...
- Ritka szép pár... az már igaz.
A vályogkerítés alatt húzódó ösvényen egy harmadik, fátyolos nő közeledett a kapuhoz, arcáról kissé felemelte a fekete lószőrparandzsát: Mariám Bergyijeva volt, a menyasszony barátnője.
A faluban "elválaszthatatlanok"-nak nevezték a két fiatal lányt. Ahol felhangzott Mariám nevetése, tudták, ott rögtön felcsendül Áj-Nor kacagása is. Ha Áj-Nor énekelt, dalába Mariám hangja is belevegyült.
Hajnalban együtt mentek ki a mezőre, egymásnak segítve dolgoztak s gyakran aludtak egymásnál, hol Áj-Nornál, hogy Mariámnál. Ám a holnapi esküvő, akár a kés, úgy vágja ketté barátságukat.
Tapsulát rátarti legény, megköveteli, hogy Áj-Nor egyedül az ő tulajdona legyen; s olyan hevesvérű, hogy féltékeny még a napra is, ha az ő feleségében gyönyörködik." Vissza