A napfény városa Szeged I.

Előszó

A tavaszi, nyáreleji utazót távoli akácosok illata köszönti, amint Szeged felé közeledve kitekint a vonatablakon. Kis peremerdők, homoki szőlősök, gyümölcsösök tárulnak a szeme elé a sajátságos alföldi tájon, míg azután Dorozsmát elhagyva a mozdony füttye Szegedet jelzi. Ha a kíváncsi idegen nem az állomás épületét szemléli, hanem a másik oldalon nézelődik a vonatból, akkor nyomban jellegzetes szegedi képet pillanthat meg: az emeletnyi magas, nyitott szárítókban tömött paprikafüzérek tömege piroslik. Tüzes-pirosra érlelődtek a napmelegtől, amely e környéket az egész országban legtöbbször ragyogja be. Nem véletlen a kedves szólás-mondás, hogy Szeged a napfény városa. Valóban, évi átlagban több, mint kétezer napfényes órával hazánk egyik legnapsütöttebb helye.
S e városban csakugyan a napfény szerelmesei élnek. Nézze csak meg a kedves utazó a csendes-langyosan hömpölygő szőke folyót, a Tiszát, még hétköznap délutánokon is a strandolók, csónakázók, a vízisportok kedvelőinek ezreivel találkozik partja mentén, vagy habjai között. A balparton a nagykiterjedésű városi strandfürdő valóságos kis kabinvárosa, árnyas füzesei és kellemes homokja húzódik. A jobbparton kicsit feljebb, a szomszédos Tápé közelében - ahogy a szegediek mondják: a Sárgán - pedig az elmúlt esztendőben épült ki a csinos üzemi üdülők és magánházak serege. Vissza