A Nap húga meg a pakulár

Előszó

A mai kutatók közül sokan megírtuk már a tündérmese nekrológját. Meghalt - mondottuk -, mert itt és most a mi népünk nem igényli a tündérmesét, azt a varázslatot, amelyet a változó idők változó meséje valamiképpen mindig nyújtott: a szenvedő lélek vigaszát és enyhülését... A valóság szerencsére ránk cáfolt, Mert az elmúlt évtizedekben, mióta kitartóan és makacsul írjuk a nagy halott, a mese nekrológját, ismertté lett tehetséges mesemondók egész sora, akik dacolva korszellemmel, lenézéssel, szívszorító makacssággal őrzik a tündérmesét: Ortutay Gyula híres mesemondója, Fedics Mihály, akiről 1940-ben az első egyéniségvizsgálat készült, s aki példaként szolgái azóta Is mindnyájunknak; Dégh Linda Pandúr Péterje; Domokos Sámuel kétnyelvű mesemondója, Gurzáu Vasile; a csodálatos világú Ami Lajos, akinek impozáns mesegyűjteményét Erdész Sándor adta közzé. A mi tájainkon is számtalan éltetője akadt a tündérmesének: a varázsszavú Jakab István, a görgényüvegcsűri mesemondó, a gyergyótölgyesi Sővér Antal és még sokan mások.
A csupán kegyeletes egyéni őrzés azonban már nem meseélet. A mese kollektív költészet, és legfőbb tényezője a meseközösség. Meglepetésemre 1960-ban a mezőségi Búzán a tündérmesék eleven virágzását figyelhettem meg. Ott ismertem meg Simon Istvánt, ezt a jóízű mesemondót, aki téli estéken olyan tündérmesékkel szórakoztatta hallgatóit, amelyek módosítják a műfajról eddig számontartott ismereteinket. Mert az alvilágbeli démon, a „kékszakállú néven ismert mesetípus hőse, kéjsóvár, modern öreg úrrá vedlett át, aki egy erdőszéli villában lakik. Világszépe, tündérségét elhagyva, már csak a legősibb és örökkévalóbb „varázslatát", tudniillik asszonyiságát őrizte meg, s maga járt a hős után, holott tudva van: a hős az, aki csonkig járja le a lábát a tündéri Világszépe után... Vissza