A nagyhalászi Hevra-könyv

Előszó

A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei (ma már városi rangra emelkedett) kis község, Nagyhalász (régi nevén Halász) Nyíregyházától északra, a Tisza mellett fekszik. A 18. században itt letelepült zsidók között sok mesterember volt, a kereskedők pedig a Tisza áradásakor 60-70 kilométert is megtettek csónakjukon, s így Szegedig szállíthatták áruikat. A zsidó lakosság létszáma a zsidó emancipációt követően, 1869-ben már meghaladta a 200, a két világháború között a 300 főt. Közülük a deportálást és a holokausztot mindössze hatvanketten élték túl. (Ma már, tudomásunk szerint, egyetlen zsidó sem él a városban.) A helység zsidósága vallásilag igen képzett volt, amiről ez a fennmaradt könyv is tanúskodik. A magyar és számos idegen nyelv mellett szinte mindannyian jól tudtak héberül, egymás között jiddisül beszéltek, s a Szent Egylet minden tagjától azt is megkövetelték, hogy „jártas legyen az összes vallási törvényben és szokásban". Könyvünk bejegyzéseiben gyakorta keveredik a héber és a jiddis szöveg, olykor a nyelvtani szabályokat nem veszik ugyan figyelembe, ám ha aláírásra került sor, mindannyian kalligrafikus, rabbinikus héber írással ejtik meg azt. A Szent Egylet (héber-arámi nyelven Hevra Kadisa) első említését a Talmudban találjuk meg. Egy híres mester a 4. században Jemenben járt, s éppen egy kovácsműhelyben tartózkodott, amikor meghallotta a sófár fájdalmas hangját. (Hajdan ez jelezte, hogy a községben meghalt valaki.) Látta, hogy a kovács tovább dolgozik, ezért megkérdezte, miért nem siet a gyászolók segítségére. Amaz megmagyarázta a rabbinak, hogy náluk működik egy szent egylet, amely minden olyan feladatot magára vállal, amit a halott körül el kell végezni. A középkortól kezdve mindenütt a világon, ahol zsidó közösség működött, létrehoztak ilyen egyesületet, amelynek tagjai önként segítettek a végtisztességnél: imádkoztak a haldokló mellett, egymást váltva őrizték az elhunyt holttestét, közreműködtek a rituális fürdetésnél, megásták a sírhelyet, vállukra vagy kocsira emelve elkísérték a halottat, vigasztalták a gyászolókat. A feladatokat sorsolással osztották szét egymás között: a budapesti Zsidó Múzeumban láthatunk ilyen fennmaradt sorsoló lapokat, amelyekre a tagok neveit írták rá. A Hevra tagjának lenni egyfajta rangnak számított a hagyományos zsidó közösségben, és szükség esetén eredményesen segítették egymást, akárcsak a község szegényeit. A Szent Egyletnek egyébként is a végtisztesség megadásán és a temető gondozásán túl hajdan fontos feladata volt a jótékonyság gyakorlása. Ezt a feladatot héber szóval gemilut heszednek nevezik, amely fogalom pontos fordítása: a gyakorló szeretet viszonzása. Ezt úgy kell érteni, hogy azt a gyakorló szeretetet, amelyet - a zsidó hagyomány szerint - Isten nyújt az embernek azáltal, hogy életben tartja, és minden tekintetben segíti, a hívőnek a többi ember, a rászorultak felé kell viszonoznia. Ezért nem kell csodálkoznunk azon, hogy egyik-másik Szent Egylet magát elsősorban mint jótékonysági egyesületet (héberül Hevra Gemilut Heszed, vagy Hevra Cedakot) emlegeti. Ez utóbbi névvel szerepel a Cece községből (Fejér megyei) nemrég előkerült (1831 és 1861 között keletkezett) kézzel írt, zsidó szentegyleti jegyzőkönyv, amelynek belső címlapján a színes, oszlopokkal, oroszlánokkal, virággal és griffmadárral díszített héber akrosztichonos verséből a CECE név olvasható ki (lásd. a következő oldalon). Hajdan szinte valamennyi magyarországi zsidó hitközség keretén belül működött ilyen Szent Egylet, s ezek többsége készített vagy készíttetett magának kézzel írt, olykor kézi festéssel díszített jegyzőkönyvet. Talán a legszebb, legmívesebb ilyen Hevra-könyvet, a Nagykanizsai Szent Egyletét a budapesti Zsidó Múzeum őrzi. Ez azonban a városi (polgárosult) zsidóság emléke, és komoly művészi munkának számít, és jóval korábban keletkezett. A most bemutatásra kerülő Nagyhalászi Hevra-könyv egy olyan kis községből származik, ahol (még közvetlenül a holokauszt előtt is) népi életet élő, egyszerű emberekből álló zsidó közösség világába nyerhetünk bepillantást. Könyvünk azért különleges, mert a vészkorszak idején szinte teljesen elpusztított magyar falusi zsidóságról, annak belső népi életéről és bizonyos mértékig népművészetéről is hírt ad számunkra. A Hevra-könyv illusztrált része 1926/27 telén készült, ám azt a holokauszt előtt még folyamatosan kiegészítették. A Hevra-könyv bejegyzései különböző személyektől, különféle kézírásból származnak, a színes rajzokat és köríves emléklapot feltehetően a kemecsei Joél Kohn készítette. Vissza