A nagy rendalapitók

Előszó

A kereszténység diadala, Krisztus tanításának elterjedése a római birodalom bukását már nem tudta megakadályozni. Népei az egyház nagy és szent férfiainak buzgósága ellenére továbbra is az erkölcstelenség fertőiében maradtak. A nagy egyházatyák Szivükben szinte kétségbeeső fájdalommal voltak tanúi annak, hogy mint hajhássza a keresztények többsége a pogány élvezeteket, mint rajong a véres és tisztátalan színjátékokért, a gladiátorok mérkőzéseiért, a cirkuszért s egyéb nemtelen mulatságokért csak úgy, mint azelőtt. A kereszténnyé lett császárok sem voltak jobbak. Alighogy diadalra segítették az új vallást, rögtön gúzsba is akarták kötni Krisztus szolgáit s a maguk önző és erkölcstelen céljainak eszközeivé tenni.
Már Nagy Konstantin is száműzetésbe küldte szent Athanázt; mert inkább hallgatott Isten szavára, mint a császáréra. Konstanciusz császár meg épenséggel az ariánusok élére áll, amikor az egyház hű papjai nem akarnak gyanús céljai szolgálatába szegődni.
A császár lesz az eretnekek vezére s nem kisebb kegyetlenséggel üldözi a katholikusokat, mint valamikor pogány elődei. A papok is csak emberek s hogy a hatalomnak kedvében járjanak, a gyöngébb jellemüek közülük egyre többen lesznek eretnekek, igazolják a zsarnokságot, amellyel a császári udvar a birodalom népeit rabszolgáivá teszi, az erkölcstelenséget, amely a trónust megfertőzteti, a bálványozást, amelynek tárgya a császári család. Vissza