A nagy pillanat

Előszó

Részlet a könyvből:
- Az Isten áldjon meg, ne bámulj rám, mint a borjú az ujkapura, - orditott a szerkesztő ur, népies nevén az «Öreg». Amikor a leányra rákiáltott, hangja visitó, de azért panaszos is volt. Mindig igy beszélt, ha a szerkesztőség egy-két munkatársának makacsságát, ellenállását, butaságát kellett legyőznie, - elsősorban pedig akkor, amikor az előleg-kérést már csirájában el akarta fojtani.
- Ugylátszik, téli álmot alszol! - folytatta a szerkesztő ur a támadást. - Pedig elég értelmesen közöltem veled, hogy felhívtuk Mrs. Ben Barslowt a Grand Hotelben és ő kegyesen beleegyezett abba, hogy a Driffield Postnak interjút adjon. Munkatársunkat pontosan két órakor várja, egy perccel sem később, mert háromkor férjével - a szegény fickóval - már golfozni mennek. Te most elmégy. Hogy nyugodtan csinálhasd az interjút, intézkedtem, hogy Miss Jones ezalatt megirja a Pletykasarkot. Nincs hát semmi akadálya annak, hogy máris útnak indulj.
- Egyáltalában nem izgat a Pletykasarok - felelte Val Morisson furcsán összehúzott szemmel, miközben mereven nézte főnökét, aki egy személyben mostoha nagybátyja is volt. (A szerkesztő, Edward Oldson már sokszor megállapitotta, ha nem volna ez a családi kapcsolat, soha nem kerülhetett volna arra sor, hogy Val Morisson kisasszony a lap kötelékébe kerüljön.) A leány most nagyon furcsán nézett nagybátyjára, a szerkesztő még soha nem látta ilyennek huga érdekes, barna arcát, amelyre különben csak a legritkább esetben vetett egy-egy futó pillantást. Vissza