A nagy-nagy kerék

Előszó

Részlet a regényből:
Kezdjük a legelején.
A nagy szeszgyár mellett állt az a csúnya, hosszan elnyújtózó, ütött-kopott vakolatú, se ház, se kastély épület, amelyben az Úrnak 5622., akarom mondani 1862. évében először pillantotta őt meg a minden zugba bekiváncsiskodó napsugár. Akkor persze a szépséges Spitz Rezsin oly irinkó-pirinkó volt még, hogy a napsugárnak ezt a megtisztelő érdeklődését még csak egy pillantással se vette tudomásul. Ez a közönye különben későbbre is jellemző maradt. A természetadta fények szépségei iránt ezután se volt soha valami különösebb fogékonysága. Nap, hold, csillag, fénybogár, harmatcsepp és ezekhez hasonlók meglehetősen hidegen hagyták. Annál jobban élvezte a csillárok fényét és a drágakövek ragyogását. Mint egészen gyermekleány - olvasmányainak hatása alatt - a kandallótűzről képzelt el sok mindenfélét: hogy milyen előkelő egy alkotmány. Hogy milyen lélekemelő hangulatokat válthat az ki mindazokból a grófokból és grófnékból, hercegekből és hercegnőkből, akik a körül ülnek s hogy milyen érdemes lehet azoknak születni, akik kandallók körül ülve tölthetik el életüket. Volt idő, amikor csaknem gyűlölettel nézte a szülei ház örökké hangosan dohogó becsületes vaskályháját, melybe a nap egy bizonyos órájában a szurtos, mezítlábas tót »klapec« gyúrta, gyömöszölte a sistergő, kortyogó széndarabokat. Milyen más lehet a kandalló pattogó tüze. Még jobban ábrándozott róla, amikor Rosenberg, apjának egyik gyakornoka, aki költő volt szabad idejében (tehát csak nagy ritkán) azt mondta neki, hogy »a kandallótűz a tüzek között az, ami a cselló a hangszerek között...« Vissza