Előszó
TÁVOLI EMLÉKŐSVÉNYEK.
Ha egy nyolcvanhatéves asszony fekszik az ágyában, láz borzongatja és nem tudja, honnan ered a láza, a családtagok rendszerint ajánlgatnak egy s mást. Forralt bort whiskyvel. Melegvizes zacskókat. Teveszőr takarókat.
- Szerencsére - amama gyűlölte a kényeskedést, „eh" mondta ilyesmire - nem volt körülötte senki, aki csucsujgatta volna, mivel fönn az emeleten Larry és Carmella szobájában egy férfi haldokolt és amamát attól lelte a hideg, hogy ezt tudta. De olyan furcsán tudta, ahogy az öreg lélek tud valamit, akinek annyi csápja van, ahány bajuszszála egy kandúrnak.
Annyi, de annyi embert látott már meghalni. Még 1839- ben, Calmechieben, Skóciában ő zárta le anyja merevült szemhéjait. Mindössze öt esztendős volt akkor, de nem akadt más, aki megtegye.
Rettentő lassan csuklottak rá a szemhéjak anyja kihamvadt tekintetére. Mint a himlőoltás hegeit, úgy viselte egész hosszú életén keresztül emlékezetében anyja tágrameresztett, halott tekintetét, amelynek makacsul ellene feszült a szemhéj, a lehúnyni nem akaró szempilla. Szürke szemek voltak, akárcsak amama szemei, de mélyen bennülök, üregesek.
Halottak lassú körmenete vonult el amama nyolcvanhat esztendejének távoli emlékösvényein.
Bátyjai haltak meg, egyiket egy takácssztrájk alkalmával lőtték agyon. A golyó ütötte sebből a meleg vér amama meztelen alsókarjára ömlött.
A patakzó vér - azt érezte - örök időkre a karjára tapadt, mint valami kötés. Hatvanöt esztendeig viselte ezt a kötést. Néha ő maga begörbítve tartotta a karját, mint akinek be van pólyálva.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal