A Murányi gyerekek

Előszó

Add ide nekem kezecskédet, - én édes első kis unokám, - aztán fogódzkodjatok össze jó erősen a kis öcséddel, az unokatestvérkéiddel, és azzal a sok-sok ismerős és ismeretlen kis pajtással, akik ezt a könyvet majd elolvassák veletek.
Fogjátok egymás kezét erősen és jőjjetek utánam hosszú-hosszú sorban. Elvezetlek benneteket Meseországba, túl az Óperencián, egy vadregényes kis bánsági faluba. Végiglépkedünk a girbe-görbe utcákon, egy lezárt kapuig, amelyet már egészen benőtt a vadrózsa és a borostyán, felmegyünk az egykor szép, sárga homokkal teleszórt kerti útakon, - melyeket most felvert a gaz, - és megállunk a régi kastély lecsukott ajtai előtt.
És meglátjátok, az én varázsvesszőn érintésére ismét feltárulnak a lezárt ablakok, a kis kápolnában magától megkondul a harang, énekel a berozsdásodott eol-hárfa a tetőn a toronyból szárnycsattogva repül ki a gonosz bagoly és az üveges tornácon vidám gyermekek kacagása hallatszik...
A tágas szobákban rég elnémult szavak csendülnek meg, - a kidőlt fák alatt eltűnt, elmúlt emberek lépkednek, - és Margitka, Gizi és Gyulus ugrándozó, csaholó kutyáiktól követve, száguldanak az oszlopos hídon végig...
A tied legyen ez a könyv, én édes, első kis unokám! Neked köszönöm, hogy megszületett! A te csodaváró, kék szemeddel álmodtam vissza magamat rövid pár órára a murányi vén fenyőfák alá...
Ha egyszer, később, eljutnál valamikor igazában oda messze, Meseországba, - úgy gondolj majd énreám, - és a kis kápolnában a fehér márványkövekre tegyél le egy nagy-nagy csokor tarka vadvirágot. Niamessnyné Manaszy Margit Vissza