A munkanélküliség ára

Előszó

Minden hatodik ember, majdnem 1 millió 700 ezer fő él Magyarországon, akinek nincs bejelentett munkahelye, munkából származó jövedelme és nem is tanul, bár munkavállalási korban van, vagyis elmúlt 14 éves, de még nem érte el a nyugdíjkorhatárt. Számuk az elmúlt évtized alatt csaknem megkétszereződött. Közülük meglehetősen stabil, mintegy 70 százalékos azoknak az aránya, aki valamilyen társadalmi jövedelemben részesülnek: egyharmaduk nyugdíjas, 20-20 százalékuk pedig gyermeke(i) nevelése, vagy munkanélkülisége okán kap állami, biztosítási ellátást, támogatást. 30 százalékukról azonban nem tudjuk miből élnek, kiket tart el a családjuk, hányan kapnak segélyt, végeznek valamilyen be nem jelentett munkát.
A juttatásban részesülők közül sokan már egy évtizede bolyonghatnak a szociális ellátó és intézményrendszer bugyraiban, ki-kiesnek onnan, esetleg foglalkoztatási lehetőséghez jutnak, támogatással, vagy anélkül, majd ismét visszakerülnek. A szerencsésebbek viszonylag stabil megélhetési forrásra tettek szert: olyan jövedelemre, amelynek folyósítási időtartama nem meghatározott (bár jogosságát esetleg évenként felülvizsgálják), vagy ugyan korlátozott időre kapták, mint a szülői ellátásokat, de közben senki nem zaklatja őket holmi munkatesztekkel és együttműködési kötelmekkel. Ezek társadalmilag elfogadott státuszok, bár természetesen nem egyforma a megítélésük. A gyermekét nevelő (tipikusan az anya) széles körű elismertségnek örvend, a rokkantsági nyugdíjban, járadékban részesülőre viszont sokszor már a gyanú árnyéka vetül. Korántsem ilyen egyszerű a helyzete és társadalmi megítélése viszont azoknak, akik azért folyamodnak az ellátásért, mert nem találnak állást. Nekik szüntelenül igazolniuk kell, tényleg keresnek munkát, és nem az a baj, hogy nincs is igazán dolgozni kedvük. Az 1,7 millióból ez, a mintegy 300-350 ezer ember a közbeszéd tárgya: megérdemlik-e azt a pénzt, amit rájuk költünk. Vissza