Előszó
A főorvos épp szokásos napi szertartásával itta a feketekávéját. A cukor oldódását várva messze szálló tekintettel) nézte a park fáit. Mintha valami azt súgta volna maki, hogy térben é's időben el kell távolodnia a szobától. Bizonytalan kopogtatás hozta vissza a pillanatba. Az ajtóban vörösesszőke női fej jelent meg.
- Herr dr. Moll? - kérdezte idegen akcentussal.
- Ich bin - felelte a főorvos. Majd az iránt érdeklődött, hogy miit óhajt tőle a látogató.
- Tudja - magyarázta félig angolul, félig németül -, feltűnt nekem az.
Ön neve. Megérti, miért, ha bemutatkozók: Betty Molle vagyok. Ugyanúgy írjuk a nevünket, s ez nem lehet véletlen. Nyilván ismeri a francia molle szót, jelenítése lágy, puha, gyenge. Önök bizonyára a kiejtés után, a néma e hangot elhagyva alakították családnevüket.
- Höilgyem, én orvois vagyok, s nem nyelvész. De úgy érzem, ennél több konkrétum szükséges a gyökerek azonosításához. Foglaljon helyet, s mondja el részletesebben, mit óhajt. Betty Molle leült és körbepillantott az; inkább cellához hasonló dolgozószobában. A polcon változatos rendiben (vagy rendetlenségben) könyvek és kéziratok dőltek jobbra, balra, vagy feküdték. Az írógépbe fűzött papír félig teleírva. Rápillantva látta, hogy német nyelvű fogalmazvány a mozgásszervi megbetegedésekről. Az asztalon cédulák, orvosi vények, pecsétnyomók, műszerek. Mögötte a széken a köpeny fehérségétől kiemelt rőt bajuszával a főorvos. Várakozóan nézett rá.
- Uram - törte meg a csendet Ön bizonyára tudja, hogy 1572. augusztus 23-áról virradóra volt a Szénit Bertalan-éj Párizsiban. Akkor csaknem kétezer hugenottát öltek meg. Ez háborút indított el, minek következményeiként sokan, több ezren menekültek el Franciaországból. A protestánsok egy csoportja Angliába, másik Németországba futott, hogy vallásához ragaszkodva találjon új hazát. Elmondom kálváriánkat. Nasisyban előbb boszorkányégetést, majd pogromot szerveztek. Egy Laurenít nevű pátert felkeresett egy asszony, hogy gyónni kíván. Majd kiderült, hogy nem is azt akarja, csupán tanácsot vár tőle. Történt ugyanis, hogy a férje, kivel addig boldog házasságban élt, megismerkedett egy gazdag özveggyel. Már ott tartottak, hogy a férj napokig nem ment haza. Az asszony kísérletezett nagyobb szeretettel, a gyermek átnevelésével. Az előbbin nevetett az ura, a gyermeknek pedig állandóan édességet, játékokat, ruhákat vitt. Ezzel az asszony nem versenghetett, így egyre távolodtak egymástól. Mígnem az úr megfenyegette, ha akadályozza boldogságát, akikor följelenti, mint boszorkányt. A nő sírva kérte a pátert, segítsen. Mert bár nem tételez föl annyi gonoszságot a férjéről, hogy hamisan szóljon ellene, de azt meg kell vallania, hogy ő kissé eltávolodott a katolikus; hittől. S ezért fél. Lauremt atya vigasztalta, hogy Isten igazságos, és várja ítéletét. Az asszonyt három nap múlva beszállították a törvényszékre. A vád: boszorkányság.
Vissza