A modern strukturális nyelvészet elmélete és módszerei (dedikált példány)

Fülszöveg

"A tudományt gyakran egy olyan hajóhoz szokták hasonlítani, melyet időről időre a fenéktől a fedélzetig átépítenek. Az átépítés minden alkalommal végbemegy, amikor olyan tények halmozódnak fel, melyek értelmezésére a régi magyarázatok már nem kielégítőek. Az ilyen időszakokban a tudomány erőinek egy részét az új tények gyűjtéséről és osztályozásáról az addig felhalmozott anyag elméleti értékelésére fordítja. Ilyen korszakban van napjainkban a lingvisztika; a mai strukturális nyelvészet létrejötte már maga is annak kifejezője, hogy a tudomány az új tények puszta felhalmozásáról már áttért a tények magyarázatára.
A strukturális nyelvészet fejlődése elsősorban a tradicionális nyelvészeti problémák elmélyítéséhez és gazdagításához vezetett. A nyelvészet technikai eljárásának fegyvertára a disztributív, a szöveg-feldolgozás algoritmikus és transzformációs technikájával egészült ki. A fonológiai megkülönböztető jegyek elméletének megalkotása, a morfológiai folyamatok és a morfológiai struktúratípusok kutatása, a mondat-projektivitás jellemzőjének felfedezése, a mondatmélység hipotézise, a nyelv transzformációs struktúrájának a vizsgálata, a jelentések komponentális struktúrájának felfedezése és kutatása mind-mind gazdagították a nyelv - mint szemiótikai rendszer - tulajdonságairól alkotott leképzeléseinket. És végül, a nyelvi univerzálék kutatása és rendszerezése, valamint a mesterséges etalon-nyelvek kidolgozása megvetették a tudományos tipológia alapjait, mely valóban "korunk gyermeke".
Az új típusú kutatásokhoz való fordulás korántsem jelenti a megelőző nyelvészettel való folyamatossági kapcsolatok megszakítását. Ellenkezőleg, a legújabb kutatások az egység visszaállítását ígérik a nyelvészetben, melyet évtizedeken keresztül nélkülözni volt kénytelen." Vissza