Előszó
- Hát mit találtál?
A tanár szivarra gyujtott s mélyre hatoló pillantást vetett a prelátus mosolygó arcába. A professzor kórházi rendelőjében ültek, az íróasztal mellett; a kissé poros-homályos ablak alatt a hosszú kert sárgakockás útjai ágaztak el a szomszédos épületek felé; a virágágyakat kékes, száradó hó borította; egy ecetfa ágai feketén nyúltak szét az alkonyat szürkülő, vörhenyes levegőjében. A tanár nagy, kemény, kopasz feje, szakállas arca füstbe borult. Már meg akart szólalni, de még egyszer felemelte az asztalról a leleteket, a mellkasi felvételeket, a cardiogrammot, a vérképet. A prelátus, minden lehetőségre elkészülve, finom kék szemének lágyan simogató tekintetét az orvos töprengő homlokára ejtette és előre megnyugodva az összes elképzelhető ítéletekben, szelíden, szinte vigasztalón mosolygott.
- Hát kérlek, - szólalt meg két-három perc mulva a tanár - nem vagy beteg.
- Nem? - kérdezte kétkedőn a pap.
- Nem, betegségről szó sincs.
- Na, hála Istennek.
- Igen, az összbenyomás nagyon örvendetes. De azért jó, hogy végül megvizsgáltattad magadat. Ne felejtsd el, kérlek, hatvanéves vagy. A hatvan év az ma nem sok, de ma sem kevés. Mindenesetre óvatosságra int. Van egy csúnya kifejezés, melyet ma sűrűn használnak. Abbauen, leépíteni. Rossz, magyartalan szó, de ezt ajánlom neked...
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal