A mi Petőfink

Előszó

Kevés név jelent a magyarnak annyit, mint Petőfi Sándoré!
Talán éppen ezért nehéz róla ma már valami újat mondani
Nehéz, hiszen Petőfi életútja jelent meghatóan regényes szép életet, diadalmas fiatalságot és ifjonti hősi halált; jelent tiszta érzéseket és nemes jellemvonásokat; baráti és hitvesi hűséget; szabadságvágyat és hazaszeretetet, egyetemességet és férfiasságot, életkedvet és halálmegvetést; jelenti a magyar lírai költészet megújhodását és nemzeti sajátosságaink legköltőibb kifejezését.
Jelenti számunkra mindezt, noha a fenti gondolatsorhoz egyvalami mégiscsak hozzáfűzhető: aki a szlovákiai magyarság 1918 utáni viszontagságos sorsát is jelképező hányatott sorsú pozsonyi Petőfi-szobor titkainak nyomába ered, az a költőt hagyományosan méltató evidenciákon túllépve, eljut a Petőfi-képünk, a mi Petőfi-képünk még mélyebb árnyalásához, elfogulatlan értékeléséhez. Akaratlanul is rádöbben például arra, hogy mint minden város, Pozsony lelke is két elemből áll: az egyik a múltja, a másik a jelene. A múlt lelke ott rejtőzik az ódon tornyokban, a hallgatag palotákban, a kedvesen zegzugos utcákban, a késő unokákra is kérdőn néző szobrokban. A város lelkének másik eleme a helyi lakosság hullámzása. Ez a lakosság minden időknek élő jelene.
Ezt itt és most, a mi Petőfink című kötet kapcsán, azért érdemes felhozni, mert Pozsony legendás emlékű, többnemzetiségű sokarcúságát bizonyította a XIX. század vége felé felizzott helyi Petőfi-kultusz is. Lényegében épp ez utóbbi valóság jelzésértékű eredménye és márványba vésett emléke maga a Petőfi-szobor is! És Radnai Bélának eme alkotása az az emlékszobor, amely nemcsak jelképesen, nemcsak a felvidéki magyarság legutóbbi, immáron bő nyolcvanöt esztendei sorsának megtestesítőjeként, hanem gondosan restaurált küllemének teljes valójában is a mi Petőfink. Vissza