A mi kerületünk

Előszó

Munkámból adódóan képekkel dolgozom. A minap kezembe került néhány - a XX. század elejéről való, Pestszentlőrinc születése környékén keletkezett - megsárgult felvétel. Elnéztem a rajtuk szereplő alakokat, arcokat, és azon tűnődtem: milyen sorsot szánt nekik a történelem? Hol lehet az az állomásfőnök, aki a pestszent-Imrei vasútállomás ajtajában áll vigyázban a felvevőgép - és nem kevésbé a néző tiszteletére? A régi lövölde (ma Zila Kávéház) előtt büszkén feszítő lőrinciekkel vajon mi történhetett? Mindegyikük komoly. Minden kép nagy műgonddal, professzionálisan komponált.
Úgy gondolom, minden korszaknak megvannak a csakis rá jellemző képi kommunikációs paradigmái. Pestszentlőrinc 100, Pestszentimre 80 évvel ezelőtti megszületésekor az ilyesféle ábrázolást várták el az emberek: ezeket a beállításokat és méltóságteljes megjelenítést tartották alkalomhoz illőnek. Érdemes e nézőpontból kiindulva megvizsgálni a könyvben szereplő képeket. Szemügyre venni, hogy a nagyobb közösségnek szánt képi tartalmak hogyan változnak meg, alakulnak át; miféle minőségi értéktöbbletet jelenítenek meg? Leonardo da Vinci „Tudomány és művészet" című írásában a festészetet néma költészetnek aposztrofálta. 1830 körül, amikor a fotográfia első vegyi és technikai kísérletei történtek, Niépce nyilvánvalóan a festészet műfajait és témáit használta fel képeinek készítésekor. Vissza