A mi iskolánk Bálint Marci bácsi idejében

Előszó

Példaértékű könyvet tart a kezében az olvasó. Törökbálint második világháborút követő történetének, szellemi múltjának emlékei köszönnek vissza a könyv lapjairól. S mert a szellemet az iskolán keresztül lehet leginkább kiművelni, ez a könyv egy iskolának, s az iskola egykori legendás igazgatójának állít emléket. A múltat sokféle módon lehet felidézni. Ebben a könyvben Törökbálinthoz a gyermekkor éveiben kötődő - sokan azóta is itt lakó - tisztességben megőszült emberek írták meg emlékeiket. Egy olyan korban voltunk gyerekek, amikor szüleinket számunkra akkor átláthatatlanul nyomasztotta a diktatúra minden eleme, megnyilvánulása. Felnőttként visszatekintve szinte felfoghatatlan, miként lehettek olyan mosolygósak, szeretetet sugárzóak, önfeledten boldogok szüleink, tanáraink az ötvenes években. Miközben a mindennapi megélhetésért vívták állandó küzdelmeiket, s figyelniük kellett arra, hogy mit, mikor, kinek és hogyan mondhatnak el, s apró kompromisszumokkal próbálták elérni - az erkölcs fel nem adásával - a túlélést. De minden nehézség ellenére boldogok voltak, amit biztosan gyermekeik és a gyermekekért érzett felelősség is táplált. És a szörnyű politikai légkör növelhette az összetartozást az ősi sváb, rác családok és az ide kitelepített emberek között. Akkoriban szerettük egymást a faluban.
A következő lapok írásait, képeit értő kezek gondozták sok szeretettel, hozzáértéssel és formálták könyvespolcunk büszkeségévé. Azoknak tartozunk érte köszönettel, akik fejében az ötlet megfogalmazódott, akik végig kutatták a Törökbálinton élő vagy onnan elszármazottakat, akik elsárgult fényképeket kértek el, s kiválogatták azokat, amelyek alapján a késői utódokat is büszkeség tölti el, s szemükben öröm és könnycsepp jelenik meg az önbecsülés és az emlékezés jeleként. Mert hiszen az írások és a képek rólunk is szólnak. A szülőföld szeretetét, a ragaszkodást, a közösségi élet összetartó erejét példázzák.
Nekem is az első tudatos emlékem a család. Ülünk valahol ebédnél, beszélgetünk-e, vagy csak nagyapám érkezik meg havas téli estén, nagy lengyel bundájában? Nem tudom, de mindegy is. Az összemosódó emlékek biztonságot, nyugalmat, végtelenséget sugallnak, s az emléktöredékek a család összetartó erejét, szeretetét hozzák elő. A gyermekkor a véget nem érő idő. A szeretet és az idő összetartozik. A szerető ember megáll a másik ember és a dolgok előtt, és időt szán rájuk - és ez a szeretet. Gyermekkoromban csak szeretetet kaptam. Szüleimtől és tanáraimtól. Vissza