A mi hőseink II.

Előszó

Részlet a könyvből:
Könyörgés
Mindeneknek Atyja, áldd meg ágyúink méhét, hogy megfoganjon benne e kétségbeesett, fegyverben, vasban nyögő világ szabadsága!
Miként eddig könyörögtünk Hozzád, hogy áldd meg a tavaszi eső édes, halk permetegét, mely a szomjtól pihegő vetést megitatja, úgy esdünk most színed előtt: áldd meg fegyvereink golyózáporát, hogy a bűn vérszomjtól lihegő vetését jégförgeteg gyanánt söpörje el!
Áldd meg huszárjaink kardját, hogy kiröppenve hüvelyéből, szárnya nőjjön, miként a lángostornak, mely a pokol hadát perzseli halálra és áldd meg szuronyaink ezüstfényű erdejét, hogy miként egy ragyogó, mindent ledöntő förgeteg emeljen a megdöbbent Délre s ha kell, így zuduljon föl az elámult Északra.
Ime, Uram, fegyverben Magyarország. Kinézek az ablakomon s előttem a Kárpát. Tegnap még sötét, titokzatos hegy, ma koronás hadisisak Magyarország fején. A völgyben kanyarog a folyó. Tegnap még ezüst pántlika, mellyel ott, a hajlatnál, egy fehér szikla játszadozott unatkozó cica módjára. Ma kardkötő öv. Magyarország derekán. És ott sötétlik, a Kárpáttól az Aldunáig, nemes a cél komorságában kardja, melynek markolata a Felföld, pengéje az Alföld, hegye a Székelység, villáma a Tuladuna, zenéje a főváros: Magyarországnak a harctérre vonuló ifjusága. Félszáz év óta nem látták ily szépnek, nemesnek, erősnek, szerelemre és becsületre méltónak ezt a nemzetet, mely most, fegyverén kezével, a félvilággal néz farkasszemet, a félvilággal, melynek süvege az északi jég, cipője a narancs aranylabdáit ingató francia Riviéra. Vissza