A mészégető

Fülszöveg

A színpadi szerző Bernhard ausztriai bemutatóit kísérő gyakori közfelháborodás talán olykor elvonta a figyelmet a prózaíró Bernhardról.
A mészégető sokáig legkelendőbb és legtöbbet méltatott regénye, melynek eddig egyetlen magyar kiadása - a hetvenes évek hazai viszonyait ismerve - meglepően korán, a német kiadás után mindössze kilenc évvel, 1979-ben jelent meg. A téma Bernhardhoz méltóan komor: Konrad, aki egy elhagyatott mészégetőben él, karácsony éjszakáján végez magatehetetlen feleségével. A szertartásos és szinte kötelező borzongás után jobban tesszük, ha engedjük magunkat sodródni a mondatokkal. Minthogy Bernhard maga is folytatott zenei tanulmányokat, nem teljesen alaptalan ennél a szövegnél zenei hasonlattal élni: a repetitív zene makacsul ismétlődő, ugyanakkor apránként változó motívumai képesek csak ennyire próbára tenni az emberi tűrőképességet, ugyanakkor megajándékozni egy korábban alig tapasztalt szabadságérzettel is. A mondatoknak ezt az ámokfutását Tandori Dezső zseniális fordítása szólaltatja meg magyarul.

"...ezt mondta Wiesernek Konrad, hogy ne nyisson ajtót bárki kopogtatónak azon egyszerű okból, hogy nincs ereje nem ajtót nyitni, ajtót nyit, ezt mondta Konrad, nem emberbarátságból, nem emberi korrektségből, ilyesmikkel törődik ő aztán csakugyan a legkevésbé, gyűlöl mindent, ami korrekt, életének jó pár évtizedes története megtanította minden korrektség gyűlöletére, minden forma gyűlöletére, de minden egyébnek a gyűlöletére is, ami az emberekkel szembeni előzékenység, merő, s ahogy ezt a ténykörülményt kifejezte, ténylegesen nyomorúságos személyi erőtlensége miatt megy le, és nyit ajtót..." Vissza