Fülszöveg
"Egy asztalos háromnapos kislányát temették. Az apa kábultan állt a ravatalnál, semmivel sem törődve. Mellette én - írta Kosztolányi Mesterség című miniatűrjében. - A koporsóra, melyet ezüstszegélyes papírcsipke vett körül, a gyászhuszárok már ráemelték a fafödelet, és szögezni kezdték, ügyetlenül. Egyik szög elgörbült. Hosszan piszmogtak vele.
Erre az asztalos föltekintett mélységes fájdalmából. Megvetően nézte ezeket a kontárokat, kik nem értenek a szöghöz és fához. Szeme megcsillant. Ocsúdott benne a mesterség gépies, nevetséges, de mindig megható szeretete...
Mindnyájan ilyenek vagyunk. Az író..." is, a mesterség reflexe benne is így működik. A lényeget tekintve mégis más, hiszen anyaga - végső soron persze - ő maga, ha dolgozik, lelkét üti nyélbe, József Attila szerint, különbözik mestersége anyagait, eszközeit, eljárásait tekintve is. Jól gyalulni egyféleképpen lehet, jól írni csak mindenki mástól különbözően. Ha egy asztalosra mondjuk: jó mesterember - dícséret; ha íróra:...
Tovább
Fülszöveg
"Egy asztalos háromnapos kislányát temették. Az apa kábultan állt a ravatalnál, semmivel sem törődve. Mellette én - írta Kosztolányi Mesterség című miniatűrjében. - A koporsóra, melyet ezüstszegélyes papírcsipke vett körül, a gyászhuszárok már ráemelték a fafödelet, és szögezni kezdték, ügyetlenül. Egyik szög elgörbült. Hosszan piszmogtak vele.
Erre az asztalos föltekintett mélységes fájdalmából. Megvetően nézte ezeket a kontárokat, kik nem értenek a szöghöz és fához. Szeme megcsillant. Ocsúdott benne a mesterség gépies, nevetséges, de mindig megható szeretete...
Mindnyájan ilyenek vagyunk. Az író..." is, a mesterség reflexe benne is így működik. A lényeget tekintve mégis más, hiszen anyaga - végső soron persze - ő maga, ha dolgozik, lelkét üti nyélbe, József Attila szerint, különbözik mestersége anyagait, eszközeit, eljárásait tekintve is. Jól gyalulni egyféleképpen lehet, jól írni csak mindenki mástól különbözően. Ha egy asztalosra mondjuk: jó mesterember - dícséret; ha íróra: az ellenkezője. Noha olyan mesterséget űz, melynek gondjai, műhelyproblémái mindennél jobban izgatják. Innen érthető Orbán Ottó meghatározása: "Ha a mesterségről beszélek, nem a mesterséget értem rajta... A mesterség a kulcs a zárhoz." Ez a briliáns könyv a kérdésre: "Mi tudható a mesterségünkről?" csak látszólag ad kitérő választ: "...az élet mindig túltesz a költészeten". Bármily különös, ez nem veresége a költészetnek, hanem győzelme. Az ellentmondás homályát eloszlatja a versről adott, a matematikai szabályok világosságával szóló definíciója: "A vers az emberi elme hibátlan működése." Egyik József Attiláról írott verséből való a sor, akinek mint tudjuk, élete egy időszakában beteg volt az elméje, ám ez időben írta a fenti definíciót legteljesebben igazoló verseit.
A könyv tárgya tehát a költői mesterség, mesterségen azonban a szónak nem a szótári jelentését kell érteni; mondjuk inkább azt: tárgya maga a költészet, az élettel, az egyéni és a közösség sorsával való kapcsolatában; hősei e különös "mesterség" mávészei közül azok, akik Orbán számára azt jelentik, ami a legfontosabb, a legkevésbé nélkülözhető a költészetben, külföldiek és magyarok, klasszikusok és modernek, halottak és élők, természetesen nemcsak neki jelentik, hanem nekünk, az iolvasónak is. Remeklés ez a könyv: aki írta, a mesterek közé tartozik maga is.
Vissza