A menekültek

Előszó

Részlet a könyvből:
Állt a tehervonat és állt fölötte nap. Állt a levegő és állt az idő. És állt a vagónban Deésy Dénesné, maga köré szedve négy gyermekét, csaknem úgy, mint egykor Mária Terézia az országgyűléshez folyamodón. A végső kétségbeesés ült az ő arcán is, könyörgött volna az állomásfőnöknek, a fináncnak, az oláh katonának, akárkinek, aki idejönne, hogy indítsanak már, vizsgálják meg már a kocsit és hadd menjenek, mert ebben a mozdulatlanságban meg kell bolondulni.
De nem mozdult senki és semmi. A fák mozdulatlan levelekkel égtek az augusztusi napon, mozdulatlanul égett az oláh katona is vállán puskájával, csorgó verejtékkel. És mozdulatlanra dermedt a vonat is. Valahol messzebb tán kutattak már, az Erdélyből jövők utolsó holmijait tán túrták már ellenséges kézzel, de ebből semmi nesz sem jutott el az utolsó kocsiig. És Deésyné nem tudta, kerül-e rájuk sor, nem kapcsolják-e őket le, átjutnak-e még ma a határon?
Amíg idáig értek pörkölő nap alatt, tikkasztó melegben s tikkadt félelemmel, legalább haladtak. Még ez is jobb volt, mint itt veszteg állni szörnyű bizonytalanban. Perceken mult most minden és az idő is állt. Ha csak a hír szállna és ők itt állva, tehetetlen belehullanának a veszélybe?... Ha addig derülne ki minden, amíg a vámvizsgálat folyik s leszednék őket innen s vissza vinnék?...
- Okosak legyetek, - szólalt meg Deésyné olyan idegen hangon, hogy maga is megijedt, ő mondta ki ezeket a szókat? Száraz torokkal és remegő, kimerült idegekkel kísértetiesen távolinak hangzott a hangja. - Egy szót se szóljatok, én felelek, ha kell. Vissza